Absztraktok

Középkorral foglalkozó doktoranduszok konferenciája 2022

Absztraktok

Borbás Benjámin

ELTE TDI Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történelem Doktori Program, IV. évf.

Témavezető: Nagy Balázs

Kinek adjam, kitől vegyem? Kereskedők és pénzváltók szerepe a keresztes hadjáratok logisztikai kihívásaiban és finanszírozásában (1096–1291)

A keresztes hadjáratok embert próbáló kihívásai közt számos tényezőt említhetünk. Az útra induló harcosok otthonaitól eltérő környezeti és éghajlati viszonyok, valamint a a muszlimok által képviselt s az európai csataterektől eltérő harcmodor mellett az egyik legjelentősebb kihívást a folyamatos logisztikai problémák jelentették. A Szentföldre igyekvő, illetve ott tartózkodó keresztesek ellátási problémáit csak részben és időlegesen fedezhették az otthonról hozott élelmiszerkészletek, különböző használati tárgyak és pénz. Ezek idővel vagy elfogytak vagy elhasználódtak, és pótlásuk bizony létkérdés volt. Erre a problémára kínálhattak megoldást a keresztesek mellett vonuló, vagy azokat felkereső kereskedők és pénzváltók, akik a szükségben lévő keresztesek ezüstjeiért saját áruikat kínálták fel, vagy fizetésre alkalmas érmékre váltották be azokat. Az áruforgalom azonban nem volt egyirányú: a városok kifosztása és a folyamatos csatározások a keresztesek kezébe drága holmikat és rabszolgákat juttattak, melyeknek a harcban során kevés hasznát látták, ellenben remek „fizetőeszközt” jelentettek a rabszolgakereskedelem virágzásának köszönhetően.

Előadásomban a hadjáraton lévő keresztesek, illetve az őket felkereső kereskedők és pénzváltók közti kapcsolattal kívánok foglalkozni, különös tekintettel arra, utóbbiak milyen szerepet töltöttek be az ellenségtől szerzett zsákmányt értékesítésében, pénzzé tételében. Ennek az egymásrautaltsággal, nyerészkedéssel és konfliktusokkal teli viszonynak a tanulmányozása hozzájárul ahhoz, hogy a keresztes hadjáratokon szerzett zsákmány szerepéről, körforgásáról s ezáltal a harcok finanszírozásának módjáról még pontosabb ismeretekkel rendelkezhessünk.

Csifó Tamás

SZTE TDI Medievisztika Doktori Program, IV. évf.

Témavezető: Kordé Zoltán

Elméletek és lehetséges kutatási irányok a horogszegi Szilágyiak eredetének vizsgálatához

A horogszegi Szilágyi család eredetének kérdése mentén többféle kutatási irány alakult ki a magyar és külföldi historiográfiában. A két legmeghatározóbb közül a mai történetírók többsége által elavultnak gondolt Garázda-elméletet Nagy Iván jegyezte le a Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal című munkájában a 19. század második felében. Teóriája szerint a nevezett família a bulgáriai eredetű Garázda nemzetségből származott. Ezzel az elgondolással szemben a másik alapvető, a magyar történetírás által ma már általánosan elfogadott nézet a Szilágyságból eredezteti Hunyadi Mátyás király anyai ági felmenőit. Ezt az álláspontot képviselte 1866-ban Budai Ferenc, majd – részben Dudás Gyula észrevételei alapján – Karácsonyi János fejtette ki Mátyás király ősei című 1902-es tanulmányában. Tézise szerint a család eredeti otthona a Szilágyság területén fekvő egykori Közép-Szolnok vármegyében volt, ahol még a Bernolti nevet viselte, majd az ország déli végeire való elköltözése után vette fel származási helyéről a Szilágyi nevet.

Előadásomban egyrészt részletesebben bemutatom ezeket az elméleteket, valamint a horogszegi Szilágyiak eredetéről szóló egyéb teóriákat. Másfelől szeretném ezeket kiegészíteni néhány általam lehetségesnek tartott, de a későbbiekben további kutatásokat igénylő vizsgálati iránnyal és szemponttal, amelyek véleményem szerint esetleg segíthetnek a témáról szerzett ismereteink bővítésében.

Dózsa Gábor Zoltán

ELTE TDI Középkori Magyar Történelem Doktori Program, II. évf.

Témavezető: Sarbak Gábor

 Egy nemzetközi család részeként – Szerzetesrendi egyetemes káptalanok a középkori Magyarországon.

A középkori egyház és intézménytörténet egy eddig meglehetősen figyelmen kívül hagyott forráscsoportját jelentik az egyes szerzetesrendek Magyarországon tartott egyetemes rendi gyűlései, melyek mindenekelőtt a kolduló és remeterendek működése és kormányzata vonatkozásában voltak hangsúlyosak. Elsőként igyekszünk meghatározni az általános káptalanok kapcsán keletkezett források tipológiáját, majd számba vesszük – az egyes rendek sajátosságai figyelembevételével – a ránk maradt forrásokat, végül felvázoljuk és elemezzük a néhány szövegszerű forrásból részletesebben ismerhető káptalan lefolyását, különös tekintettel az ágosotnos remeterend 1385-ben Esztergomban tartott nagykáptalanjára.

Faragó Dávid

ELTE TDI Történelem Segédtudományai Doktori Program, IV. évf.

Témavezető: Oborni Teréz

Hogyan lesz a verébből holló? Avagy ki is volt valójában Verebélyi Péter vajda fia Hunyadi János?

A Hunyadi család származása már évszázadok óta foglalkoztatja nemcsak a tudományos, hanem a szélesebb közönséget is. Több, a család havasalföldi eredetét cáfolni szándékozó elmélet ismert. Ezek egyike az eredetileg Zadravecz Istvántól származó, de Fráter Lénárt ferences szerzetes nevével egybeforrt ’’ősmagyar elmélet.’’ Ennek lényege, hogy címereik hasonlósága alapján Hunyadi János a 14. század második felében élt, magyar vagy besenyő felmenőkkel rendelkező Verebélyi Péter erdélyi vajda gyermeke volt. A Zadravecz elméletét okleveles adatokkal alátámasztani igyekvő Fráter 1935-ben publikált tanulmányát a szerző módszertani hibái miatt a tudományos kutatók azonnal elvetették. Ennek ellenére az elmélet napjainkban másodvirágzását éli. A Hunyadi család eredetével kapcsolatban széles körben mint a tudományosan leginkább megalapozott magyarázatot fogadják el arra hivatkozva, hogy Zadravecz és Fráter ’’kutatási eredményeit’’ valójában még senki sem tudta megcáfolni.

Az előadás célja az elmélet megszületésének és elterjedésének a bemutatása, illetve megcáfolása. A Verebélyi család 14−15. századi történetének feltárása és leszármazási rendjének rekonstruálása révén ugyanis bizonyosan megállapítható, hogy ki, pontosan kik is voltak azok a személyek, akiket Zadravecz és Fráter tévesen Verebélyi Péter fia Hunyadi Jánossal azonosítottak.

Galambosi Péter

ELTE TDI Középkori Magyar Történelem Doktori Program, IV. évf.

Témavezető: Thoroczkay Gábor

Észrevételek Türje nembeli Fülöp esztergomi érsek 1268. évi okleveléről

A szepesi plébánosok 1427-ben átírattak és megerősíttettek egy Türje nembeli Fülöp esztergomi érseknek (1262–72) tulajdonított oklevelet, mely arról tanúskodik, hogy 23 plébános érdekei védelmében összefogott a szepesi préposttal szemben. A forrást a Szepesség monográfusa, Fekete Nagy Antal kiemelt súllyal kezelte a régió 13. századi településtörténetének vizsgálata során, s gondolatai napjainkig meghatározzák a Szepesség korabeli fejlődéséről alkotott tudományos képet. Az Árpád- és kora Anjou-kori források teljességre törekvő összegyűjtése során azonban bebizonyosodott, hogy a Fülöp érseknek tulajdonított oklevélben szereplő egyházas helyek lajstroma nem tükrözi a Szepesség 13. századi településtörténeti viszonyait. A felsorolt falvak között olyanok is szerepelnek, melyek Fülöp érsek korában még nem léteztek, s olyan helynévalakok is olvashatóak, melyek alkalmazása az érsek korára egyértelmű anakronizmus. A kutatás ezt a forrást tekinti továbbá a 14–15. században működő 24 királyi város plébánosainak testvérületére vonatkozó első adatnak, ezért nem kevésbé jelentős, hogy az oklevélben több helység szerepel, mint a konfráternitás alapítólevelének tekinthető 1298. évi csütörtökhelyi statútumokban, s a két forrásban egy helyen különböző településeket is említenek. Előadásomban ezen településtörténeti ellentmondásokat kívánom elemezni, bemutatva a kérdéses települések kialakulását és Árpád-kori fejlődését.

Gallai Gergely

ELTE TDI Középkori Magyar Történelem Doktori Program, III. évf.

Témavezető: Thoroczkay Gábor

Damasus, egy magyar (?) kánonjogász a 13. sz. eleji Bolognában

A 11. században a római jog Bolognában újra meginduló oktatása számos hírneves gyakorló jogász által felállított iskolák keretei között zajlott. Ezek az iskolák a 12. század első felében nagymértékben hozzájárultak a kánoni jog művelésének fejlődéséhez is. Az európai ius commune (római és kánoni jog) elméleti fejlődésének központjává vált Bologna egész Európából vonzotta a diákokat, akik közül többen oktatóként az észak-itáliai városban maradtak. Az európai peregrinatio academica-ban már bizonyíthatóan Magyarországról származó személyek is részt vettek; bár különösen a korai időszakban a gyér forrásanyag miatt kevés adat áll rendelkezésünkre származásukról, munkásságukról és további karrierjükről. Referátumom célja, hogy a rendelkezésre álló kéziratos források és szakirodalom alapján bemutassa Damasus, a 13. század első harmadában a bolognai jogi oktatásban feltételezhetően jelentő szerepet játszó kánonjogász munkásságát és műveit. Kísérletet teszek arra is, hogy tisztázzam: tényleg magyar vagy magyarországi származású volt-e az észak-itáliai városban működő jogász, akinek szinte csak nevét ismeri a vonatkozó magyarországi szakirodalom.

Hunyadi Sándor

ELTE TDI Középkori Magyar Történelem Doktori Program, III. évf.

Témavezető: Thoroczkay Gábor

Az egyházi elit az Árpád-kor végén (1270–1301)

A Magyar Királyság történetében az uralkodók mindig jelentős befolyással bírtak az új püspökök megválasztásának a folyamatára, az egyházi reformmozgalmak miatt azonban magyar királyoknak is célszerű volt figyelembe venni az egyházjog előírásait a főpapok ügyében. A 13. századtól egy sajátos kompromisszum figyelhető meg, eszerint az új püspököt a káptalan választja, de az uralkodók befolyása is megmaradt a székeskáptalanoknak tett királyi ajánlással. A folyamat jól ismert a hazai történetírásban, hiszen Szűcs Jenő több mint 40 éve megjelenő tanulmányában részletesen elemezte azt IV. Béla uralkodása alatt. Ugyanakkor az V. István halálát követő időszakban jelentősen megcsappant a magyar királyok hatalma és tekintélye, és a főpapi kar hathatós közreműködése ellenére azt csak az Anjou-korban sikerült teljes mértékben visszaállítani. Mindez természetesen az egyházi elitre és annak összetételére is hatással volt. Előadásomban először az Árpád-kor végi főpapi kar vizsgálatának módszertani lehetőségeit veszem sorra, majd ezt követően azt vizsgálom, hogy pontosan milyen változások is figyelhetőek meg az új egyházfők megválasztásával kapcsolatban. Bár a püspökválasztások részleteiről csak azokban az esetekben tudunk részletes képet rajzolni, amikor azokat valamilyen egyházi konfliktus követte (gondoljunk csak az 1270-es évek érsekválasztásaira), a magyar középkorkutatás archontológiai ismereteinek rohamos gyarapodása és publikálása lehetővé teszi, hogy a püspökválasztások konkrétumainak ismerete nélkül is új kérdéseket fogalmazzunk meg a korszakra vonatkozó ismereteinkkel kapcsolatban.

Illés Kornél András

ELTE TDI Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történelem Doktori Program, I. évf.

Témavezetők: Nagy Balázs, Kiss Farkas Gábor

Zrednai Vitéz János és a rendiség – két politikai beszéd tanulságai

Miután 1452-ben V. László kikerült III. Frigyes gyámsága alól, kiterjedt politikai tárgyalások kezdődtek Bécsben az ifjú király tényleges trónralépéséről. Az egyeztetések során Zrednai Vitéz János váradi püspök, Hunyadi János kormányzó bizalmasa két, tartalmilag lényegében V. Lászlónak címzett felhívásoknak tekinthető beszédet tartott, amelyekben arra buzdította az uralkodót, hogy foglalja el a magyar kormányzatban számára kijelölt, a királyi méltósággal járó helyet. Mindennek során Zrednai többször is kitért arra, hogy Lászlónak miként lenne szükséges kormányoznia az országot annak érdekében, hogy visszaállítsa a megtépázott a rendet és joguralmat. Előadásomban arra teszek kísérletet, hogy a beszédek e részletei alapján felfejtsem: Zrednai miként gondolkozott a király helyéről és szerepéről a magyar rendiség rendszerében. Mindennek során egy a király és az elit között fennálló, kölcsönös egymásra utaltságon alapuló viszony bontakozik ki a szemünk előtt: a stabil királyi hatalom támaszát az érdemeik szerint megjutalmazott hívek jelentik, akik viszont a királytól várhatják a pozíciójukat biztosító méltóságot, egyszersmind az uralkodó szavatolhatja az igazságszolgáltatás az elit számára is alapvetően fontos zavartalan működését. Ennek nyomán a szövegekből kiolvasható rendiség-percepció Pálosfalvi Tamás, a korábban széles körben elterjedt történészi értelmezéssel szembehelyezkedő, az uralkodó és az elit együttműködéséből kiinduló rendiség-koncepcióját erősíti meg.

Izsán Csaba

BBTE Történelem, Civilizáció, Kultúra Doktori Iskola, IV. évf.

Témavezető: Rüsz-Fogarasi Enikő

Az erdélyi szász városok céheinek széttagolódása és fejlődése a késő középkori forrásokban

Az első erdélyi céhek létrejöttéhez az 1376-os dátumot szoktuk társítani, és a 15. század végére, illetve a 16. század első évtizedeire a legfontosabb szász városokban már húsznál is több, egymástól független céhvel tudunk számolni. Előadásom a doktori kutatásaim egyik lényeges kérdésére koncentrál: mennyire tudjuk a céhek fejlődését, és széttagolódását nyomon követni az általuk, vagy az Erdélyi Szász Universitas által kiadott forrásokban? A bemutatómban – főként brassói, medgyesi, segesvári, illetve nagyszebeni – a céhekhez kapcsolódó, elsődleges források segítségével próbáltam illusztrálni azt, hogy mikor, és vajon miért váltak le az „anya céhekről” a kisebb, hasonló, de specializálódottabb mesterséget űző iparos társulatok, illetve, hogy hogyan változik az illető céhek megnevezése a német nyelvű forrásokban, és vajon mennyire helyt álló ezek fordítása a magyar nyelvű dokumentumokban?

A problémával elsősorban a bőrfeldolgozó, valamint textilipari céhek forrásaiban találkozunk. Mivel az illető céhek (és szerveződésükből később megalakuló céhuniók) között több mint két évszázadon át elhúzódó perek folytak a közös nyersanyag felhasználás miatt, a rendelkezésre álló iratokból sem szenvedünk hiányt. A jogi viszályok jelentős része a kora újkorban is folytatódott, így bemutatómban (röviden) megpróbálok kitekinteni a tárgyalt céhek későbbi sorsára is.

Kinde Anna

CEU, Középkori Tanulmányok, Történettudományi Doktori Iskola (PhD in Interdisciplinary Medieval Studies, Doctoral School of History)

Témavezető: Szakács Béla Zsolt

Fény és térszervezés közép-európai székesegyházakban a késő középkorban: esettanulmányok

A késő középkori székesegyházakról ismert toposz, hogy magas, áttört falakkal épültek, hogy megfelelő mennyiségű fényt engedjenek be, ezzel is utalva a Mennyei Királyságra. Talán kevésbé ismert tény, hogy a székesegyházak tele voltak sötét helyekkel, kápolnákkal, toronyaljakkal és elzárt részekkel, melyek a fényes terekkel kontrasztban más térérzetet nyújtottak. Mivel a középkori székesegyházaink általában nem egységes terv alapján épültek, hanem folytonos fejlődés eredményei, sokféle különböző fényviszony kialakulását figyelhetjük meg.

Az előadás a magyar és lengyel anyagból, valamint a prágai Szt. Vitus székesegyház ismert középkori állapotából emel ki esettanulmányokat, ahol a késő középkori fényszervezés vizsgálható. Az előadás változatos forrásanyagot dolgoz fel: a középkori székesegyházka máig álló részletei, az elkészült képi ábrázolások és szöveges leírások mellett a régészeti feltárások tanulságai, a rendelkezésre álló kőfaragvány-anyag és a székesegyházban végzett középkori rítusok is hasznos információkkal szolgálnak, hogy adott esetekben megérthessük a fény térszervező szerepét.

Majláthné Sipos Csilla

DE Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola, Történelmi Doktori Program, II. évf.

Témavezető: F. Romhányi Beatrix, Gulyás László Szabolcs

Sertések az ártereken – Gazdálkodási formák és környezeti-éghajlati viszonyok a 14-16. századi Felső-Tisza-vidéken

A 19. századi folyószabályozások előtt a Tisza menti területek hasznosítása, az ártéri gazdálkodás komplex gyakorlata magában foglalta az ártereken elterülő mocsári tölgyesek gazdasági hasznosítását is. Ennek sajátos formája volt a külterjes, erdei sertéstartás, melyhez a terület földrajzi-vízrajzi sajátosságai és természeti környezete kedvező feltételeket teremtett. A Felső-Tisza-vidék bővelkedik olyan 14–16. századi forrásokban, amelyek erdőkkel és az ott legeltetett sertések elhajtásával kapcsolatosak: az oklevelek többsége hatalmaskodásokról és az azokkal kapcsolatos perekről tudósít, miközben néhány forrásban felbukkan egy kevésbé ismert földesúri haszonvétel, a sertéstized is. Bár néprajzi és ökológiai szempontból már történtek vizsgálatok a makkoltatásra és erdei legeltetésre vonatkozóan, nem született még olyan kutatás, amely a téma középkori, kora újkori adatait környezet- és településtörténeti kontextusba helyezte volna. Előadásomban középkori oklevelek, (kora) újkori urbáriumok és 18–19. századi térképi adatok kvantitatív értékelésével arra igyekszem válaszokat találni, hogy milyen összefüggések vannak a természetföldrajzi sajátosságok és a gazdálkodási ágak, (különösen az erdei állattartás, illetve makkoltatás) között, tipizálhatók-e ebből a szempontból a vizsgált települések és hogy milyen jelentőséggel bírt az erdei sertéstartás a vizsgált régióban. A táj környezeti adottságai és a forrásadatok együttes elemzése lehetőséget adhat annak kiderítésére is, hogy volt-e összefüggés a kor éghajlata és az erdei sertéstartással kapcsolatos jogsértések között.

Németh Fruzsina Alexandra

ELTE TDI Régészet Doktori Program II. évf.

Témavezető: Kalla Gábor

Grd-i Tle, egy elfelejtett falu és ismeretlen lakosai

Iraki Kurdisztán területén napjainkban is változatos kultúrával és identitástudattal rendelkező népesség él, azonban az Oszmán Birodalom fennállásának idején a terület etnikai összetétele még diverzebb volt, ugyanis a középkor és kora-újkor folyamán a mára már egységesülő kurd nemzet is politikai, vallási, társadalmi és kulturális alapon egymástól elváló csoportokra oszlott. Ezen felosztás lenyomatait megfigyelhetjük az egyes csoportok társadalmi berendezkedésében, mindennapos tevékenységében, életvitelében és a személyes öntudatában is.

A kurd törzsi-nomád népesség még a 20. század derekán is elvált a letelepedett, földművelő életet élő parasztságtól, akik közvetlenül török fennhatóság alá tartoztak, és kívül estek a törzsi-nemzetségi hatalmi szerveződéseken. Emellett nagy lélekszámú zsidó, keresztény és örmény közösségek is éltek a régióban, továbbá számos egyéb – ma már nehezen azonosítható – társadalmi-etnikai csoportról vannak etnográfiai adataink.

Az emberemlékezet óta Grd-i Tle-nek nevezett település a 18. századtól a 20. század végéig volt lakott, mely időszakról azonban nem rendelkezünk írott forrásokkal. Az európai és török utazók leírásaiban megjelenő releváns adatok, a 20. századi néprajzi kutatások és a 2016 óta a területen végzett régészeti ásatások eredményei azonban betekintést engednek a település életébe, valamint a leletanyag mesél az itt élők mindennapjairól. A régészeti anyag és annak kapcsolatai mindemelett pedig lehetővé tehetik a terület etnikai viszonyainak részleges rekonstrukcióját is.

Rakonczay Rita

ELTE TDI Régészet Doktori Program, III. évf.

Témavezető: Mordovin Maxim

A hit lángja – Konfesszió kályhákon a Magyar Királyság területén

A „reformáció kályhái” Németországban már szinte önálló kutatási irányzatot alkotnak a kora újkorral foglalkozók körében. Ez a téma főleg Wittenbergben és környékén népszerű, ahol Luther 1517-ben kihirdette a téziseit. Ezt követően számos olyan kályhacsempe készült, amelyen a reformáció tanításai jelennek meg, vagy akár Luther képmása. De vajon ezek a kályhacsempék a tulajdonosaik vallásosságának leképeződései vagy csupán a kortárs művészet hordozói, amelyre a protestantizmus is rányomta bélyegét? Német nyelvterületeken már számtalan kályhacsempe leletegyüttes elemzésével próbáltak a kérdésre választ kapni.

De mi a helyzet a magyarországi kályhaművészetben? A Magyar Királyság a 16. században egy igen komplex képet mutat. A három részre szakadt ország egyes területein szinte önálló fejlődést és lokális motívumokat figyelhetünk meg. Ezek a regionális eltérések háttérbe szorították a vallásosság lecsapódásának kérdéskörét. Míg a katolikus Habsburgok törekvései nyomán az ország északi része a 17. században többségében rekatolizált, Erdélyben már 1568-ban vallásszabadságot hirdettek. De mennyire követhető mindez nyomon a kályhákon és kályhacsempéken? Következtethetünk-e a kályhás leletanyagokból a tulajdonos hitére? Megfigyelhető-e markáns különbség a katolikus és a protestáns főurak kályháin? Az egykori Magyar Királyság északi területeinek kályhacsempéi, valamint a publikált erdélyi és hódoltsági leletegyüttesek összevetésével és áttekintésével talán választ kaphatunk a feltett kérdésekre.

Rácz Balázs Viktor

ELTE TDI Történelem Segédtudományai Doktori Program, II. évf.

Témavezető: Oborni Teréz

A kötelezetti késedelem jogkövetkezményei a középkori zálogszerződések tükrében

A középkori és a kora újkori zálogjogról annak ellenére is rendkívül keveset tudunk, hogy a zálogszerződések ezen korszakok leggyakoribb jogügyletei voltak, hiszen ezek biztosították a legkönnyebb készpénzhez jutási lehetőséget a kötött földbirtokviszonyok között. Bár Illés József máig mérvadónak számító – ám egyes pontokon tovább pontosítható – szakmunkát írt az Árpád-kor szerződési jogáról, az ezt követő időszak viszonyaival kapcsolatosan levéltári alapkutatáson nyugvó mű eddig nem született. Jelen előadásomban a zálogjoggal kapcsolatos rendkívül komplex kérdéskörnek csupán egy kisebb szeletét kívánom bemutatni, mégpedig a kötelezetti késedelem jogkövetkezményeit, különösen a jogvesztő záradék (lex commissoria), az eladási jog (ius distrahendi), és a kötbér (poena dupli) alkalmazását, illetve ezek esetleges korlátait. Ezen jogkövetkezmények részletes bemutatása azért bír különös jelentőséggel, mert az Illés által felvázolt Árpád-kori viszonyokhoz képest a 16. századra a joggyakorlat ezen a téren gyökeresen megváltozott, azonban erről a változásról semmit sem tudunk. Ezenkívül felmerül az a kérdés is, hogy beszélhetünk-e még egyáltalán a késő középkorban és a kora újkorban kötelezetti késedelemről zálogjogi jogviszonyok esetében, vagy ez ekkorra fogalmilag kizárttá válik.

Rudolf Veronika

ELTE TDI Történelem Segédtudományai Doktori Program IV. évf.

Témavezető: Körmendi Tamás

A Cseh Királyság és a Habsburgok 1278 után

 

Az 1278. augusztus 26-án megvívott dürnkurti ütközet alapvetően változtatta meg a közép-európai régió politikai és hatalmi viszonyait. A korábbi években elődeihez nem fogható expanziós politikát folytató II. Ottokár cseh király holtan maradt a csatatéren, a IV. (Kun) László segítségével győzedelmeskedő Habsburg Rudolf pedig immár véglegesen megvetette lábát az Osztrák és a Stájer Hercegségekben. Ottokár halála a Cseh Királyság számára kifejezetten tragikusnak bizonyult, hiszen kiskorú fia, Vencel nem tudta ténylegesen átvenni a hatalmat, így mintegy öt évre V. Ottó brandenburgi őrgróf és a római király vette kézbe a terület kormányzását. Ezzel párhuzamosan Habsburg Rudolf sikeresen biztosította fiai számára a Babenberg-örökség birtoklását, ami Habsburg Albert 1282. évi herceggé emelésével ismét változást hozott a régió dinamikájában, valamint a Cseh Királysággal fennálló kapcsolatokban.

Előadásomban az 1278-at követő időszak cseh és osztrák (Habsburg) relációit követem nyomon kitérve a Magyar Királyság szerepére is. Kutatásomat a korabeli cseh, osztrák, stájer és az egyéb német területeken keletkezett elbeszélő forrásokra, valamint az érintett felek okleveles anyagára és levelezéseire alapozom.

Suba Katalin

ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskola Művészettörténet Program, IV. évf.

Témavezető: Marosi Ernő †, Takács Imre

A középkori Szent Adalbert-székesegyház liturgikus berendezése

Karlovitz Kristóf 1542-ben történt esztergomi látogatása kapcsán a naplójában leírta, mennyire lenyűgözte a Szent Adalbert szentélyének berendezése: dicsérte a főoltárt és a szentély faragványait, a Bakócz-kápolnát. A szentély egy évvel később már romokban állt. A középkori székesegyház régészeti megismerése azonban csak a 19. századi új bazilika építése miatt vált egészen lehetetlenné: ekkor a romokat elbontották, a terepszintet lesüllyesztették, így a régi bazilika alapfalaiban is megsemmisült.

A középkori szentély kialakításának feltárásához ezért kénytelenek vagyunk másodlagos forrásokra hagyatkozni: az egyik legfontosabb támpontunk a Barkóczi Ferenc érsek által készíttetett alaprajz, amely Máthes János révén maradt ránk. Ezen kívül rendelkezésünkre állnak írott források: különösen jelentősek a biztosan esztergomi eredetű középkori szerkönyveink rubrikái, amelyek a szertartások leírása kapcsán utalnak az egykori belső tér viszonyaira. E források, és a fennmaradt kőfaragványok alapján teszünk kísérletet az esztergomi székesegyház középkori liturgikus berendezésének rekonstruálására.

Szatmári Edina

ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskola Művészettörténet Program, I. évf.

Témavezető: Takács Imre, Lupescu Radu

A kolozsvári Szent Mihály-templom szentélyfejezetei: a művészi szabadság és a periodizáció kérdései

A kutatás a kolozsvári Szent Mihály-plébániatemplom szentélyének figurális fejezeteit vizsgálja. A templom hármas szentélye az első építési szakaszban, a 14. század második felében épült meg. A falpilléreken változatos díszítésű fejezetek helyezkednek el, többségét növényi ornamentika borítja, hét esetében viszont levélmaszkok, állatalakok, vallásos- és hétköznapi jelenetek töltik ki a felületet. A látszólag össze nem függő narratíva miatt a kutatás keveset foglalkozott a figurális fejezetek értelmezésével, pedig ezek különlegességét pont az egymáshoz való kapcsolódás kérdése adja. A kutatás célja a jelenetek értelmezése: az egymáshoz való viszonyulás kérdését, a motívumok eredetét vizsgálom, melyhez mintaképeket és párhuzamokat keresek az összehasonlítás módszerével. Viselettörténeti szempontból fontos az alakok ruházatának a vizsgálata. Továbbá stíluskritikai szempontból is elemzem a faragványok kvalitását, ennek segítségével azonosítható a műhelyek száma. A kolozsvári fejezetek egy olyan izgalmas csoportba illeszkednek, ahol látszólag mindenféle narratív jelleg nélkül vegyesen vallásos és hétköznapi jelenetek, akár obszcén részletekkel jelennek meg egyházművészetben: a drolerie-k képezik az ábrázolások fő forrását,

Varga Virág

ELTE TDI, Történelem Segédtudományai Doktori Program, II. évf.

Témavezető: Körmendi Tamás

A Héder nembeli Héderváriak társadalmi kapcsolatai a 13–14. század fordulóján

Jelen előadás egy tágabb kutatás részét képezi, amelyben a tartományuraságok időszakában országos vagy udvari méltóságviselőket (esetleg megyésispánokat) adó, de az oligarchák közé nem emelkedő, nyugat-dunántúli főúri nemzetségekkel foglalkozom. Az oligarchacsaládoknak és a szerviensi réteg kialakulásának nagy figyelmet szentelt a magyar középkorkutatás, méltatlanul szorult azonban háttérbe az oligarchák és a szerviensek között elhelyezkedő főúri réteg, így célom ennek a társadalmi „szürke zónának” a vizsgálata néhány esettanulmányon keresztül, oklevelek alapján.

A nem oligarcha, de jelentős tisztség(ek)et betöltő főúri nemzetségekkel kapcsolatban számos kérdés felmerül: hogyan helyezkedtek a mindenkori uralkodó és a tartományurak küzdelmének idején? Betagozódtak-e valamely oligarchacsalád familiájába, vagy más társadalmi stratégiákat követtek? Miért nem sikerült tartományuraságot kiépíteniük, reálisan lehettek-e ilyen szándékaik? Milyen volt társadalmi kapcsolatrendszerük? Birtokaik és tisztségeik révén mekkora mozgásterük volt a magyar politikai életben?

Előadásomban a Héder nemzetség Hédervári-ágának 13. század végi, 14. század eleji történetével kapcsolatban igyekszem megválaszolni a fenti kérdéseket. Hipotézisünk könnyen az lehetne, hogy Héder nembeli rokonaik, a Kőszegiek familiárisaivá váltak ebben az időszakban, az oklevelek azonban nem minden esetben ezt mutatják. A nemzetségágra vonatkozó korábbi genealógiai, birtoklástörténeti és politikatörténeti eredmények szintetizálása és pontosítása után azt vizsgálom, hogy a Héderváriak egyes tagjai inkább a Kőszegiek familiárisai vagy pedig a mindenkori király hívei lehettek-e, és miért.

Varró Orsolya

ELTE TDI Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történelem Doktori Program, IV. évf.

Témavezető: Molnár Péter

A püspöki hatalom keretei a 11. századi Provence-ban

A többnyire késő antik múltra visszatekintő provence-i püspökségeknek komoly kihívásokkal kellett szembenézniük a 10. században: a tartomány belharcai és az arab gyarmatosító törekvések  számtalan akadályt állítottak a hivatalt betöltő személyek elé, több püspöki szék kontinuitása pedig meg is szakadt. A 11. század utolsó évtizedeiben a gregoriánus reform szított ellentéteket a provence-i eliten belül — ez a válság vezetett például Arnulf gapi püspök meggyilkolásához. A freinet-i arab telep felszámolása (972) és a pápai reform térnyerése között eltelt egy évszázad során a provence-i püspökök legfőbb riválisainak az agresszíven terjeszkedő és egyre nagyobb önállóságra igényt tartó apátságok számítottak. Az előadás célja áttekinteni a püspöki címmel járó felelősségi köröket, előjogokat, korlátokat és kihívásokat, illetve azok változását a 10. század második fele és a 11. század folyamán. Az elemzés során kiemelt figyelmet kap a hivatalviselő személyek származása és kapcsolati hálója, a választás, illetve kinevezés körülményei (amennyiben ezek megállapíthatóak), a hatalom elméleti és gyakorlati, vélt és valós forrásai, az egy-egy püspökség életében visszatérő vagy általános problémák, illetve a kirívó konfliktusok. Az eredmények hozzájárulhatnak a provence-i elit kapcsolatairól és belső feszültségeiről alkotott kép árnyalásához.

Véber Zoltán

DE Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola III. évf.

Témavezető: Bárány Attila

Bosznia helye és szerepe Hunyadi János törökellenes politikájában

A középkori Bosznia helyzete kifejezetten nehéz volt, ugyanis az ország a 14. század vége óta az oszmánok balkáni előrenyomulásának frontvonalában állt. Valamint, az országban uralkodó bogumilizmus miatt a keresztény világ két nagy ága közül sem a katolikus, sem pedig az ortodox világhoz sem tartozott, ami bizalmatlanságot keltett azon államok irányába, akiktől valós segítséget remélhetett. Az ország problémáit tovább súlyosbította az erős központi hatalom hiánya, ami miatt szinte állandóak voltak a belharcok. Mindezen tényezők miatt a Magyar Királyság számára Bosznia vált az ütközőállamok rendszerébe legnehezebben integrálható országgá. A hazai történettudomány már részletekbe menően vizsgálta ezen integrálási törekvéseket a korai Zsigmond korban és Mátyás király uralkodásának időszakában, azonban Hunyadi János korára vonatkozóan ez nem történt meg ugyanolyan részleteséggel. Előadásomban az 1443-ban a bosnyák trónra kerülő Stjepan Tomaš és Hunyadi kapcsolatát elemzem korabeli narratív anyagokra, valamint magyar, pápai, kiadatlan raguzai okleveles forrásokra támaszkodva. Továbbá kísérletet teszek annak meghatározására, hogy milyen szerepet szánt Hunyadi Bosznia számára a törökök elleni védekezésben, és mennyire sikerült ezt a gyakorlatban is megvalósítania.

Sz. Anderko Anna

ELTE Régészet Doktori Program I. évf.

Témavezető: Mordovin Maxim

“HOLMI DIRIB-DARAB ROMLOTT KÁLYHA…” Egy elpusztult szécsényi ház kályhája a 17. századból

Szécsényben, a Haynald Lajos utca 8. alatt 2005-ben és 2010-ben folyt feltárások során nagyszámú kályhacsempe látott napvilágot különböző korszakokból. Előadásomban egy olyan csoportot mutatok be, mely a 17. században elterjedt, ún. terülőmustrás kályhacsempékből áll. Az ide sorolható típusok készítéstechnikai jegyeikben egyeznek, azonban az ábrázolások nem minden esetben feleltethetőek meg egymással. A terülőmustrás díszítés lényege a végtelenbe szőhető motívum lenne, azonban a különböző mintakincsek kombinálása megtöri ezt az egységes képet. Különös, hogy egy olyan koronázópárkány is megjelenik a típusok között, melynek analógiái kivétel nélkül a 16. századra keltezhetők. A csoportba való sorolását azonban nem csak a készítéstechnikai jegyek egyezése támasztja alá, hanem az is, hogy bizonyítottan egy kályhában helyezkedett el a többi ide sorolható típussal. Egy komolyabb tűzvész – feltehetően az 1683-as ostrom – során elpusztult házban ugyanis a csoportba sorolható típusokból készült kályha omladékának egy kisebb részlete is előkerült. A kályhacsempék aránya és szóródása alapján kísérletet lehetett tenni a kályha rekonstruálására is, azonban – mivel egy része feltáratlan maradt, és a pontos szerkezet sem volt meghatározható – több verzió is elképzelhető volt. Fontos eredménye továbbá a feldolgozásnak a kályha kürtőjének meghatározása, mely hengeres, kívülről vörösfestett elemekből épült fel.