Absztaktok

Középkorral foglalkozó doktoranduszok konferenciája 2020

Absztraktok

  1. szekció (Molnár Péter)

Kerényi Bálint (SZTE): Magyar törzsek a Kazár Kaganátusban

A korai magyar történelem kutatásában a magyarok honfoglalás előtti szállásterületének meghatározása kapcsán két fő – a kutatók jelentős részének leírása alapján egymást kizáró – elképzelést ismerünk, ti. az északi (Magna Hungaria/Baskíria/Urál) és déli (Kaukázus/Kubán/Don) őshazák elméletét. A honfoglaló magyarokra vonatkozó írott források, a hozzájuk köthető régészeti leletek, valamint a magyar nyelv honfoglalás előtti jövevényszavai alapján ugyanakkor mindkét elképzelésben jelentős szerep jut a Kazár Kaganátusnak, a korszakban a kelet-európai steppén meghatározó erejű nomád államalakulatnak, amelynek a magyar törzsek egyes történeti leírások szerint részei voltak. Bármelyik korai magyar történeti rekonstrukció felvázolása esetén is a Kazár Kaganátus történetének ismerete elválaszthatatlan a honfoglalás előtti magyar történelem tanulmányozásától. Előadásomban sorra veszem mindazon forráskritikai, régészeti és nyelvészeti megállapításokat, melyek pro vagy kontra a magyarságnak a kaganátuson belüli tartózkodásával hozhatók összefüggésbe, illetve meghatározhatják a magyarok és kazárok közötti kapcsolat mibenlétét és idejét. Eddigi kutatásaim alapján feltételezem, hogy e kapcsolat szoros és hosszantartó volta jelentős hatással bírt a Magyar Törzsszövetség 8. század végi megszerveződésének körülményeire is. A Kazár Kaganátus különféle népei előtörténetének, a kaganátus megalakulásának és 7-9. századi történetének felvázolása során lehetőségünk van a magyarság 9. század előtti történetére is fényt deríteni, valamint körülhatárolni azon eseményeket, melyek a magyarság kiválásához és kárpát-medencei honfoglalásához vezettek.

Varró Orsolya (ELTE, Molnár Péter): Társadalmi felelősségvállalás a 11. századi Provence-ban

Az előadás célja feltárni, hogy a 11. századi provence-i társadalom egyes csoportjai hogyan gondolkodtak az egyéni és társadalmi felelősségvállalásról. A kérdés tárgyalásához fontos megértenünk a társadalom tagjanak világképét, hozzállásukat a halálhoz és a túlvilághoz, illetve a halottakkal ápolt kapcsolatukat. Ezeket a marseille-i Szent Viktor, a montmajouri Szent Péter és a lérins-i Szent Honoratus okleveles anyagára, illetve Szent Isarn apát életrajzára támaszkodva fogom bemutatni. Bizonyos rítusok, az oklevelek arengái és sanctiói, a halál megítélése az oklevelekben és az életrajzban segítségünkre szolgálhatnak a kérdés megválaszolásában. Az előadás remélhetőleg hozzájárul a 11. században végbemenő társadalmi folyamatok (például a bencés apátságok terjeszkedése, a birtokos társadalom átrétegződése) mélyebb megértéséhez.

Romsics Anna (ELTE, Novák Veronika): Az erőszak és reprezentációja a 13-15. századi francia területeken

Javasolt doktori disszertációm témája a középkorban a mindennapokat átható erőszakos cselekmények- különös tekintetettel a nemesi réteg magánháborúira- vizsgálata 13-14. századi francia területeken.  A kutatás fő kérdése, hogy a magánháborúk és a különféle erőszakos cselekmények úgy, mint a túszejtés és gyilkosságok hogyan jelennek meg az ország északi részén, a jelzett időszakban írott krónikákban.

E probléma azért érdemelhet figyelmet, mert a 13. században, különösen Szent Lajos visszatérésével az általa vezetett első keresztes hadjáratról (1259), megkezdődött egyfajta államépítési folyamat Franciaországban. A megkezdett törekvéseket nagy erőkkel folytatta Szent Lajos unokája, Szép Fülöp. Szép Fülöp talán még elődeinél is nagyobb erőfeszítéseket tett arra, hogy a francia királyi hatalmat ne csak elméletben, de gyakorlatban is minden más jellegű befolyásnál, magasabb rendűként ismertesse el országában.  Habár az nem lehet kérdéses, hogy Szép Fülöp képes volt egy lojális és parancsait feltétel nélkül teljesítő hivatalnok réteg kiépítésére, nem jelenthetjük ki, hogy Szép Fülöp, vagy éppen Szent Lajos ilyen szigorúan és jól szervezett szinten képes volt kontrollálni a mindennapi eseményeket is. E kérdés vizsgálatához az erőszakos cselekmények és magánháborúk kiváló lehetőséget biztosíthatnak, hiszen amennyiben egy adott területen a konfliktuskezelés gyakorlata eltér a király által hozott törvényektől, az rávilágíthat a terület jogi függetlenségére a királyi hatalomtól.

Előadásom fő kérdése, hogy a vizsgált korszak francia krónikásai hogyan tekintenek a különböző erőszakos cselekményekre, vajon érvényesülnek-e a monarchia azon törekvései, hogy az erőszakot kontrollálják, vagy inkább egyfajta sajátos, az adott helyi viszonyok határozzák meg a krónikások gondolkozását az erőszakos eseményekkel kapcsolatban.  Az erőszak alkalmazásának 3 megjelenő formáját különböztetem meg a krónikák vizsgálata során: a központi hatalom által alkalmazott rendfenntartást szolgáló intézkedéseket és műveleteket, a felkeléseket, illetve egyedi elszigetelt, (bűn)eseteket, és egy igen speciális típust, a nemesi réteg magánháborúit, melyeket az angolszász szakirodalom feudként, a német Fehdeként, a francia tudományosság pedig querelle-ként vagy guerre privée-ként ismer. Emellett kitérek arra is, hogy, a krónikások leírásai mennyire érzékletesen mutatják be az egyes eseteket.

 

 

  1. szekció (Csákó Judit)

Rudolf Veronika (ELTE, Körmendi Tamás): Az Árpádok és a Pettauk

A 12. század első felében feltűnő, a salzburgi érsek miniszteriálisaiként ismert Pettauk nemzetsége, a névadó vár, azaz a ma Ptuj 1132-es felépítését követően a magyarok elleni határvédelem fő irányítóivá és a stájer határvidék megkerülhetetlen szereplőivé váltak. Működésük során gyakran kerültek lokális konfliktusba a nyugat felé terjeszkedő Magyar Királysággal, valamint számos alkalommal jutottak az Árpádok és a stájer Otakárok, később pedig a Babenbergek összetűzéseiben is komoly szerephez. A Pettauk és a határvidéki magyarság összeütközéseinek ténye ugyan eddig is ismert volt mind a magyar mind pedig a külföldi medievisztikában, pontos lefolyásuk és nagyobb, országos, illetve európai szintű kontextusuk azonban – Hans Pirchegger 1951-ben a nemzetségről írott tanulmányának dacára – még nem került tisztázásra. Előadásomban ezért a Magyar Királyság és a Pettauk kapcsolatait kívánom bemutatni az Árpád-korban a korabeli elbeszélő forrásokra, valamint az osztrák, stájer, salzburgi és magyar okleveles anyagra támaszkodva.

Veres Kristóf György (ELTE, Körmendi Tamás): IV. Béla és V. István arengái

Előadásomban a 1235 és 1272 között kibocsátott királyi oklevelekben található közel félezer arenga szisztematikus elemzését végzem el, ideértve a későbbi V. István hercegként majd ifjabb királyként kiadott diplomáiban találhatókat is. Legutóbb Kurcz Ágnes 1962-ben megjelent tanulmánya foglalkozott részletesen ezzel az oklevélrésszel; azonban írása az egész 13. század áttekintését tűzte maga elé, így a különféle arengacsoportok használatának szisztematikus bemutatására nem vállalkozhatott.

Előadásomban elsősorban a programadó (például: jutalmazandó hűség) és az apolitikus (például: felejtés és írott szó szembeállítása) arengák kettőségét, valamint a használatukban tapasztalható éles különbségeket fogom bemutatni. A programadó arengacsoportok szisztematikus elemzése számos adalékkal szolgálhat a mentalitástörténet számára; hiszen annál, hogy egy adott gondolatkör (például: a nemesi erények) felbukkan a királyi kancellárián, fontosabb az, hogy mennyire gyakran merít belőle a központi oklevéladószerv.

Vizsgálatom során be fogom mutatni, hogy az eredetileg a II. András-féle új intézkedésekhez kapcsolható arengák tartalmi elemei hogyan épültek be tartósan 1235 után a kancellária kiadványaiba. Továbbá ki fogok térni az idősebb és az ifjabb király okleveleiben található formulák közötti különbségekre és hasonlóságokra az 1260-as években. Előadásomat végezetül a programadó szövegek fokozatos visszaszorulása, valamint az arengával nem rendelkező viaszpecsétes privilégiumok előretörése közötti kapcsolat ismertetésével fogom zárni.

Hunyadi Sándor (ELTE, Thoroczkay Gábor): Bicskei Gergely választott esztergomi érsek

Lodomér esztergomi érsek halálát követően az esztergomi székeskáptalan Bicskei Gergelyt választotta meg érsekének. Jóllehet a választott esztergomi érsek pályája eddig sem volt ismeretlen a hazai kutatásban: első igazán részletes, az akkor elérhető források teljességét tartalmazó biográfiáját még Knauz Nándor készítette a 19. század végén, 2003-ban pedig a Beke Margit szerkesztésében megjelent Esztergomi érsekek 1001–2003 című kötetben Szende László írta meg Bicskei érsekségének történetét. A forrásanyag bővülése és számos új történeti szempont figyelembevétele indokolttá teszi a középkori magyar főpapok, jelen esetben Bicskei Gergely életrajzának elkészítését, a nemzetközi kutatás eredményeit is bevonva a lehetőségekhez mérten. Előadásomban a megválasztásakor még III. András király környezetéhez tartozó, majd a királlyal rövid úton szakító választott esztergomi érsek életét igyekszem bemutatni:személyi és családi viszonyait, tanulmányait, egyházi karrierjét, személyi környezetét, politikai szerepvállalásának mozgatórugóit –nem csak a pápaság törekvéseiben keresve annak esetleges magyarázatát.

 

  1. szekció (Draskóczy István)

Borbás Benjámin (ELTE, Nagy Balázs): Van-e szabály a háborúban? –A hadizsákmány őrzése, tárolása és elosztása a 13. századi keresztes hadjáratokban.

 „Azok,akik tapasztaltabbak és a háborúban jártasabbak voltak, kétkedés nélkül azt jósolták, hogy ez az eset az elkövetkezőkre baljós előjel lesz, s hogy az ilyen bűnös cselekedetekkel a Mindenható pusztító haragját fogják magukra vonni.”Matthew Paris így vélekedett arról az felháborító esetről, midőn IX. Lajos francia király a VII. keresztes hadjáraton vele együtt lévő Salisbury grófjának nem szolgáltatott igazságot a franciákkal szemben, akik elragadták tőle egy portya során általa zsákmányolt javakat. A hadizsákmány sorsa körüli igazságtalanság egészen odáig fajult, hogy az angol úr katonáival együtt átmenetileg el is távozott a seregből és ezáltal az egész hadjárat sikere is veszélybe került.

A zsákmány elosztása körüli civakodás nem egyszer vezetett hasonló konfliktusokhoz a katonai vállalkozások idején. Az előadás a korai keresztes hadjáratok egy izgalmas aspektusára irányuló új kutatás első eredményeit kívánja összegezni. Doktori kutatásom célja, hogy kiderítsem: vajon létezett-e a korszakban valamiféle szokásjog, mely a szentföldi harcok során szerzett zsákmánynak a résztevők közti elosztását volt hivatott szabályozni. Maga a jelenség, mely a győztes katonai akciók és fosztogatások következménye volt, mind a magyar, mind pedig az egyetemes hadtörténelem egy kevésbé feltárt részének számít, melynek alapos és átfogó kutatása mindmáig várat magára. Kutatásom első lépéseként, összegyűjtöttem mindazon utalásokat, melyek a Német Lovagrend 13. századi katonai hadjáratai kapcsán jelen kutatás szempontjából hasznosíthatók, majd ezeket összevetettem össze a Szentföldön érvényben lévő szabályozásokkal és szokásokkal. Jelen előadás alkalmával azonban a kutatás második fázisának eredményeiről kíván beszámolni, melynek témáját a zsákmányelosztás menete, a hadizsákmány őrzése és tárolása szolgáltatja. Ennek során a következő gyakorlati kérdésekre kívánt választ adni: Miképpen próbálták megelőzni a zsákmány körüli civakodásból származó konfliktusokat a korszakban? Hogyan zajlott a rablott kincsek, értékes felszerelések (lovak, fegyverzet, kegytárgyak, luxuscikkek) elosztása? Mi köze volt az egyháznak ehhez a hadügyi kérdéshez? Mi lett ezen tárgyak későbbi sorsa? A kutatás a 13. századi keresztes hadjáratok főbb elbeszélő forrásaira, korabeli levélváltásokra és a Jeruzsálemi Királyság törvénygyűjteményére támaszkodik.

Szanka Brigitta (SZTE, Gálffy László): Luxemburgi Zsigmond rajnai hajóútjai

Zsigmond király itineráriuma arról árulkodik, hogy az uralkodó politikai jelentőségű utazásainak útvonala bizonyos szakaszokon többször is a két nagy folyó, a Rajna és a Duna vonalát követte. A narratív forrásanyag legtöbbször lehetővé teszi annak a beazonosítását is, hogy ténylegesen mely esetekben szállt hajóra, vagy pedig mikor maradt pusztán a part menti városokat összekötő, szárazföldi utakon. Az uralkodó hajózási gyakorlatának vizsgálata több szempontból is érdekes lehet. Válaszokat keresünk arra nézve, hogy a folyók mely szakaszai voltak hajózhatóak, vagy éppen milyen tényezők akadályozhatták a vízen való közlekedést. Vizsgáljuk, hogy tetten érhető-e a forrásokban, hogy hogyan szerveztek meg egy uralkodói hajóutat, és vajon kik biztosíthatták az ehhez szükséges hajókat. Emellett az is kérdéses, hogy az uralkodó és több száz fős kísérete a vízi közlekedés során mennyiben tudott együtt mozogni. Vajon látjuk-e a hajóutakat egy bizonyos időre megszakító partraszállásokat és az ezekhez köthető uralkodói reprezentációt?

Zsigmond a rajnai folyami utat– 1414-1418 között–annak közlekedésstratégiai elhelyezkedése miatt viszonylag gyakran használta. Előadásomban tehát a fentebb említett kérdések mentén az uralkodó rajnai hajóútjainak gyakorlatát szeretném a lehetőségekhez mérten feltárni.

Kozák-Kígyóssy Szabolcs László (ELTE, Draskóczy István): Fegyverek, fegyverkészítés a késő középkori Budán és Pesten

Budán és Pesten számos kézműves szakma jelenléte mutatható ki 15. század idején, melyek között megtalálható több fegyverkészítő iparág is. A Budai Jogkönyv említést tesz lemezpáncél készítőkről, kardkovácsokról,csiszárokról, íj-, valamint nyílgyártókról. Rokon mesterségnek tekinthetők a sarkantyúkészítők és a nyeregkészítők is. A felsoroltak közül az első háromnak csak a nevét jegyezték fel, így elképzelhető, hogy mindennapi működésüket saját céhszabályzataik határozták meg. A jogkönyv szerint az íj-, valamint nyílkészítők igyekeztek biztosítani saját portékáik piacát, többek között az idegen termékek árusításának korlátozásával.

Különböző kútfők segítségével fegyverkészítő mesterek is azonosíthatók, ugyanis közülük több személy tűnik fel birtokügyletekben, perjogi- és hagyatéki eljárásokban. A 16. század első harmadából származó budai bortized jegyzékben további fegyverkészítése utaló személynevek találhatók: a csiszárok, páncélgyártók, íj- és készítők mellett feltűnik egy-egy tegezgyártó és számszeríjkészítő is.

Az 1494–1495. évi kincstartói számadáskönyv bejegyzései szerint a királyi udvar több céllal foglalkoztatott fegyverkészítőket. Egyrészt a növekvő oszmán fenyegetéssel összefüggésben alkalmaztak ágyöntő mestereket. Ide tartozó érdekesség, hogy egy budai ágyúöntő műhely leletei az elmúlt években kerültek részletes feldolgozásra. Másrészt az udvar reprezentációs céllal vásárolt és javíttatott fegyvereket és rendezett lovagi tornákat.

A pesti mesterek saját érdekinek érvényesítésére képesek voltak két fegyverkészítő céh felállítására. Szabályzataik értékes információkat foglalnak magukban gazdasági érdekeikről és a konkurenciával szembeni viszonyukról. A városban működött kardcsiszárok céh, valamint egy egyesült pajzs, íj-, nyíl-, tegez, nyereg- és szíjgyártó céh is. Statútumaik alapján megismerhetők az általuk előállított portékák, valamint azok technikatörténeti sajátosságai is. A fegyverek helyet kaptak a késő középkori Buda és Pest kereskedelmében, valamint a mindennapi életben egyaránt.

 

  1. szekció (Veszprémy László)

Benei Bernadett (ELTE, Thoroczkay Gábor): Egy elfelejtett polémia: ifj. Horváth János Árpád-kori stíluskritikai monográfiájának viharos fogadtatása

Ifj. Horváth János (1911–1977) klasszika-filológus, középkorkutató irodalomtörténész, az ELTE latin tanszékének egyetemi tanára kutatásainak fő területe a középkori latin nyelv, illetve a magyarországi latin nyelvű irodalom volt. 1954-ben jelentette meg stíluskritikai vizsgálati eredményeit tartalmazó, az Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái című munkáját, amely szakmai körökben vegyes fogadtatásban részesült.  Előadásomban Horváth vizsgálati módszerének, valamint lényeges megállapításainak rövid bemutatása mellett, amelyek több értékes eredményt is szolgáltattak a magyar medievisztika számára, szeretném ismertetni a neves kutató műve körül kialakult polémia főbb mérföldköveit.

Csermelyi József (PPKE, Rácz György): Nagy Lajos és a Wolfurtok

A vorarlbergi származású kisnemesi Wolfurt család a 14. század közepén lépett be a Magyar Királyság történetébe, amikor Wolfurt Ulrikot Nagy Lajos kinevezte Moson, Sopron és Vas megyék ispánjává, valamint egymás után megszerezték Óvár, Szarvkő és Vöröskő uradalmát. A család történetével a hazai szakirodalomban már többen foglalkoztak Wertner Mórtól Engel Pálig, az osztrákok közül Karl Heinz Burmeister munkássága a legfontosabb. Magyarországi birtokszerzéseik előzménye egyértelműen az 1347‒1352 között zajló magyar–nápolyi háború volt, amelyben Ulrik és fivére Konrád is a magyar király legjelentősebb zsoldosvezérei között voltak. Előadásomban egyrészt nápolyi tevékenységüket szeretném bemutatni, amely a számos elbeszélő forrás révén viszonylag adatgazdag időszak, a későbbiekben viszont az okleveles források szűk száma miatt számos kérdés vetődik fel magyarországi karrierjük, a királlyal való kapcsolatuk sikerességét illetően.

Szokola László (ELTE, Draskóczy István): Magyarországi katonák a Lengyel–Litván Államszövetség területén a 16. század első felében

Mátyás király halála után (1490) jelentősen megnőtt a Magyar Királyságból érkező zsoldos-csapatok száma a Lengyel–Litván Államszövetség területén. Ennek a folyamatnak a felerősödésében, a Jagelló-dinasztia egyes tagjainak az egymás közötti aktív diplomáciai tevékenységén túl, olyan tényezők is hatalmas szerepet játszottak, mint Mátyás „fekete seregének” felszámolása vagy a lengyel udvari katonaság megszervezése. Az ily módon a lengyel királyi udvarba került rác (szerb) és magyar katonák pedig hamarosan igen jelentős hatást gyakoroltak a lengyel és a litván hadseregre, mivel általuk a rác és huszár fegyverzet mindkét területen igen nagy népszerűségre tett szert. Ezen katonák vezetői közül többen hosszabb ideig vagy véglegesen a Lengyel Királyságban maradtak, néhányuknak pedig a lengyel középnemességbe is sikerült betagozódniuk. A folyamat végül 1521-ben Nándorfehérvár elestével szakadt meg, ami után már csupán az egyének, nem pedig teljes zsoldos csapatok szintjén találkozunk magyarországi katonákkal az említett területeken.

Előadásomnak kettős célja van. Egyrészt levéltári források, valamint a lengyel és litván kutatás legújabb eredményei alapján szeretném a Magyar Királyság területéről a Lengyel–Litván Államszövetségbe történő „zsoldos-export” folyamatát ismertetni, másrészt a lengyelországi forrásoknak a magyar hadtörténetírásban való felhasználhatóságára is igyekszem rávilágítani.

Somogyi Szilvia (ELTE, Solymosi László): Egyházmegyei zsinati tevékenység a Magyar Királyságban a késő középkorban

Az előadás két kérdésre keresi a választ. Egyrészt a Magyar Királyság késő középkori egyházmegyei zsinati tevékenységét jellegében és számszerűségében európai összehasonlításban és kontextusban szeretné vizsgálni. Másrészt annak egy lehetséges magyarázatát kívánja nyújtani, hogy mi lehet az oka annak, hogy a magyar egyházmegyék késő középkori zsinati könyvei és zsinati határozatai olyan korlátozott számban maradtak korunkra, milyen forrástípussal, és hogyan tölthető ki az ebben a tekintetben érzékelhető hiány.

  1. szekció (Mészáros Orsolya)

Kovács Enikő (ELTE, Draskóczy István): Ébredés a csipkerózsika-álomból – éremlelet Paks-Cseresznyésről

2008. április 19. péntek, az M6 autópálya nyomvonalának feltárása. A fémkereső jelt adott, majd a földből egy fedett fazék került elő, benne közel másfél kilogramm ezüstpénz. A 2368 darab ezüstdénár nagyrésze (több, mint 2000) bécsi dénár, a korszak interregionális fizetőeszköze. A fennmaradó érmék bajor és egyéb osztrák pénz. Kivétel nélkül mind külföldi. Kincsek többnyire a véletlennek köszönhetően kerülnek elő, ritka, hogy ásatáson, ellenőrzött körülmények között történjen ilyen. Ezek közül is kimagaslik, ha a lelet egész és nem bolygatott. A nem mindennapi lelet még aznap felkerült Budapestre, ahol természettudományos vizsgálatok sorát végezték el rajta. A sors fintora, hogy ezek után a paksi éremlelet mégis a raktár mélyén aludta évtizedes csipkerózsika-álmát. Egy raktár mélyén, ami egyik intézménytől a másikig vándorolt.

Ezt a 14. századi éremleletet szeretném előadásomban részletesen bemutatni: a természettudományos vizsgálatok eredményeit, a pontos összetételt, korabeli vásárlóértékét. Emellett nagyobb hangsúlyt kapna a kincshorizont, amelynek a paksi is meghatározó része.

Rakonczay Rita (ELTE, Mordovin Maxim): „Ignis et ars” – Fűtés a középkori várakban

A középkori és a kora újkori erősségek fűtésével nem sokat foglalkozott sem a hazai, sem pedig a külföldi kutatás. Sokkal inkább a fűtés egyes szegmensei – a kemencék, kályhák vagy kandallók – kerültek a kutatások előterébe, míg a felmelegítéssel kapcsolatos általános megfigyelések, összegzések háttérbe szorultak, s a mai napig hiányoznak. A mai értelemben vett „modern” fűtés előzménye a középkor évszázadaiban keresendő, de mikor jelent meg pontosan? És mi az, amivel már a római korban is találkozhatunk?

A fűtés általános fejlődése mellett egy régész számára talán fontosabb kérdés ugyanakkor, hogy egy viszonylag jó állapotban megmaradt, de romos épület esetében mennyire vizsgálható vagy rekonstruálható a fűtés rendszere. Mennyire tekinthetünk a fűtésre, mint rendszerre? Milyen módszerekkel vizsgálható a középkori várak fűtése?

A feltett kérdések vizsgálatára egy felvidéki hegyi vár, Csábrág kutatása jó alapot szolgáltat. A jó állapotban fennmaradt várromot 2013 és 2018 között régészeti módszerekkel kutatták, amelynek köszönhetően nagy mennyiségű információ áll rendelkezésre a fűtést illetően. A régészeti eredményeket az írott források feldolgozása egészíti ki. De kérdéses, hogy vajon mennyire lehet egy jó forrásadottságokkal rendelkező, jól vizsgálható erősség egykori fűtését rekonstruálni és a fűtőberendezéseket a váron belül elhelyezni.

Suba Katalin (ELTE, Marosi Ernő): Román kori szentélyrekesztők Magyarországon

Az előadás fókuszában a 11-12. századi magyarországi szentélyrekesztő töredékek állnak. Bár a fennmaradt emlékek nagy részét az elmúlt évtizedekben publikálták, az átfogó, tipológiai megközelítésű kutatásukra mindeddig nem került sor. Azért fontos ennek az anyagnak az egyben szemlélése, mert ezek a töredékek kulcsfontosságú pontjai lehetnek annak a kérdésnek a feltárásában, amely a művészettörténetírásban sokszor, sok emlékkel kapcsolatban felmerült, de kimeríthetetlennek és mégis megfejtetlennek látszik: ez a kérdés a 11. századi, és leginkább annak a második felére eső bizantinizálásnak a kérdése Magyarországon.

Nem csak az olyan darabok kerülnek szóba, mint a somogyvári és óbudai faragványok csoportja, hanem az olyan szórványos emlékek is, mint a zalavári és sárvármonostori töredékek vagy tarnaszentmáriai templom falába beépített geometrikus mintát alkotó szalagokkal díszített kőlap-töredék, valamint a feldebrői altemplomban lévő, a 11. század második felére tehető kőlemez. Különösen fontos lehet a Dombóhoz legközelebb álló délvidéki emlékanyag összegyűjtése (Titel, Monostorszeg), hiszen a dombói szentélyrekesztő az, amelyről a legbiztosabban igazolható, hogy a legközelebb áll tipológiailag a bizánci templonszerkezetéhez és a bizánci mellvédlapok motívumkincséhez valamint faragási stílusához.

Takács Ágoston (ELTE, Mordovin Maxim): Szentélyrekesztők és apácakarzatok

A szentélyrekesztők már a kereszténység korai időszakában megjelentek. Első formájukban csak mellvédként, amely elválasztotta a papságot a laikusoktól, később egyre inkább ezt a térelválasztó funkciót hangsúlyozva terjedtek el a templomokban. A koldulórendek megjelenésével a prédikációk szerepe megnőtt az istentiszteleteken, és ezek helyszíne is gyakran a szentélyrekesztő lett. Így nem meglepő, hogy az elterjedésük Magyarországon a koldulórendek megtelepedésének köszönhető, bár előfordulásuk nem kizárólag az ő templomaikra korlátozódik. Ugyancsak hozzájuk köthető az apácakarzatok megjelenése is, bár ezek sokkal ritkábbak, ami az apácazárdák jóval alacsonyabb számával magyarázható. A karzatok szintén az elválasztást szolgálták, azonban mivel az apácákra sokkal szigorúbb előírások vonatkoztak, mint a férfi szerzetesekre, így őket nem csak fallal választották el, hanem külön szintre is kerültek, amely csak az apácák klauzúrájából volt megközelíthető.

Habár mindkét szerkezet elterjedt volt a középkorban, a mai Magyarországon csak a múzeumok kőtáraiban lehet találkozni ezekkel. Előadásomban két kolostor, egy ferences és egy domonkos példáján keresztül mutatom be őket. A soproni ferences templom szentélyrekesztőjének első töredékeit az 1960-as években találták a templomtól nem messze, majd ezekhez a 2000-es években találtak újabb faragványokat, illetve a templomban folyt ásatások során ezek feltételezhető helyét is megtalálták. A másik a margitszigeti domonkos apácakolostor, amelynek maradványait több mint száz éve kutatják változó intenzitással. Itt tárták fel az egyetlen ismert magyarországi apácakarzatot.

 

  1. szekció (Vadas András)

Bognár László (SZTE, Gálffy László, Hunyadi Zsolt): Partvédelem és hírszerzés az Anglia elleni francia támadások vonatkozásában az 1380-as évek második felében

Az angolok hátrányban voltak az erőviszonyok tekintetében a százéves háború V. Károly által elkezdett szakaszában (1369–1389). A francia túlerő eredményeképpen VI. Károly az 1380-as évek második felében már több alkalommal is megkísérelhetett nagyobb expedíciós seregeket küldeni Angliába. Igaz, a part menti fosztogatások és Jean de Vienne admirális skóciai partraszállásán kívül a franciák kiterjedt előkészületeik ellenére sem tudták megvalósítani az angliai partraszállásra vonatkozó terveiket. Ugyanakkor a seregek összevonásáról és a lehetséges francia támadásokról szóló hírek eljutottak a szigetországba. A korszak krónikásai – például Thomas Walsingham és Jean Froissart – sok esetben írtak rettegő lakosokról. A VI. Károly seregének összevonására vonatkozó információk terjedése minden bizonnyal pletykák útján, szóban történhetett. Viszont találhatunk példát arra is, amikor az angolok háborús zsákmányként kézzel fogható bizonyítékot szereztek az országuk megtámadására tett előkészületekről. A kutatás célja a franciák támadásairól szóló hírek összegyűjtése és azok rendszerezése, illetve bemutatni, hogy az angol partvédelem különböző formái (pl. építmények, flották őrjáratai) mennyiben járultak hozzá az információszerzéshez. További kérdésként merülhet fel az is, hogy az angol és a francia udvar milyen hálózatot működtetett az ellenséges tervek és csapatok helyzetének a megismerésére. A vizsgálat alapjául, elsősorban a korszak krónikái szolgálnak, de esetenként a kiadott normatív forrásanyag is bevonásra kerül.

Kovács István (PTE, Fedeles Tamás): Információáramlás a Zsigmond-kori Dél-Alföldön

Közhelyszerű megállapítás, hogy a középkor unikális intézményei közé tartoztak a magyar hiteleshelyek. A hiteleshelyi tevékenységet folytató konventek, valamint a székes- és társaskáptalanok működése révén jelentős forrásanyag maradt fenn a középkori Magyar Királyság történetére és mindennapjaira nézve. Előadásomban a dél-alföldi régiót érintőokleveleken keresztül azt kívánom bemutatni, hogy Luxemburgi Zsigmond uralkodása(1387–1437) alatt milyen keretek között áramlott az információ egy oklevéladó személy, intézmény, például a kancelláriai hivatal, valamint a térségben hiteleshelyként működő aradi és csanádi káptalanok között. Kutatásaim során a két területileg illetékes káptalan által kiadott mintegy 350 kiadványt tekintettem át. A diplomák vizsgálatával lehetőség nyílik számos oklevélkiadási szempont elemzésére. Meghatározható egyrészt a kiadványok tárgya, emellett vizsgálható a típusuk (nyílt, ünnepélyes, zárt), valamint fennmaradási formájuk(eredeti, átirat, említés).A kiadványok áttekintésén keresztül meghatározható az uralkodói parancs kibocsátása, a jogcselekmény megtörténte és az említett káptalanok válasza között eltelt időintervallum, ennek segítségével pedig egységes képet formálhatunk arról, hogy a gyakran egymástól több száz kilométerre található kancellária és káptalanok között milyen körülmények mentén zajlott az információáramlása. Emellett fontos, hogy behatóbban megismerhetjük az aradi és csanádi káptalanok hiteleshelyi személyzetét, ami a dél-alföldi térség társadalomtörténeti kutatását egészítheti ki újabb információkkal.

Obradovic Nenad (SZTE, Almási Tibor): Szerb despoták birtokai Magyarországon

Közlésünk célja a szerb-magyar középkori viszonyok eme fontos, de keveset kutatott mozzanatának bemutatása és az e téren elért eredmények közlése. Kutatásunkban elsősorban igyekszünk a lehetőségek szerint megállapítani a despota birtokok földrajzi helyét és nagyságát, ezeknek igazgatási személyzetét és a despoták kezébe kerülésük idejét. Fontos aspektusa vizsgálatunknak a birtokadományok politikai, katonai, államvédelmi szerepének megállapítása. Külön figyelmet fordítunk a szerb nép migrációs folyamatainak nyomon követésére, valamint ezek demográfiai, vallási és etnika következményeinek feltárására, mivel mindezek az oszmán-török fenyegetés árnyékában szorosan kapcsolódnak a despota-birtokokhoz, illetve a magyar-szerb viszony alakulásához. Közlésünkben szándékunkban áll bemutatni egyrészt a további kutatási lehetőségeket, másrészt pedig számba venni a témánkhoz kapcsolódó és felhasználható főbb forrásanyagot. A fentieken túl munkánk betekintést igyekszik adni a szerbiai középkorkutatás e téren elért legújabb eredményeibe.