Absztraktok

Név: Báling Péter

Előadás címe: Szvatopluk és a mogyoródi ütközet. Szempontok egy historiográfiai vitához

 

A 14. századi krónikakompozíciónak a sokszor vizsgált 121. fejezete tartotta fenn az Árpádok dinasztikus küzdelmeiben sorsdöntőnek bizonyuló mogyoródi ütközet leírását. A forrás a továbbiakban azt is elmondja, hogy az ütközetet követően a magyarok fogságába esett egy bizonyos Sentepolug, a csehek vezére. A krónikakompozíció 1937-es kritikai kiadása óta a magyar medievisztika több kísérletet is tett az említett cseh dux személyének tisztázására. Van olyan álláspont, amely szerint a forrás által lejegyzett történet Szvatoplukra, Eufémia és I. Szép Ottó morva részfejedelem fiára vonatkoztatható. A herceg neve a krónika 140. fejezetében ismételten felbukkan Szent László utolsó, csehországi hadjáratának ismertetésénél. Szvatopluknak a fent említett két hadjáratban való részvételének az értelmezését erősen problémássá teszi, hogy a herceg családjának nem csak a genealógiai adatait örökítette meg tévesen a krónikakompozíció, de vélhetőleg az események kronológiai sorrendje sem pontos. Nézetünk szerint a probléma Eufémia származásának különböző értelmezéseire vezethető vissza, amely szintén régtől fogva vita tárgyát képezi nem csak a magyar, hanem a lengyel és cseh historiográfiában is. Emellett érdemes a kérdést az Árpádok dinasztikus konfliktusainak a szemszögéből is megvizsgálni, amely új megvilágításba helyezheti a krónikahely keletkezésének körülményeit. Előadásom során igyekszem bemutatni Eufémia származását és családi kapcsolatait érintő fontosabb álláspontokat, illetve a releváns forrásokat, amelyeket Salamon és a Béla-fiak konfliktusainak mentén próbálom meg értelmezni.

 

Név: Bélfenyéri Tamás

Előadás címe: Tisztség- és hivatalviselők, mesterkanokokok és az alsópapság a váradi káptalanban az Anjou korban (1301–1386)

 

A következő egyházi személyek, kanonokok számítottak a váradi székeskáptalan tisztség- és hivatalviselői közé: dékán (decanus), a 7 főesperes (archidiaconus) és a méltóságviselők helyettesei, vagyis: az alolvasókanonok (sublector), az aléneklőkanonok (succentor), az alőrkanonok (subcustos), a vikáriusok. A püspöki vikáriusok, melyek ideiglenesen a püspök helyett irányították az egyházmegyét a székeskáptalan kanonokjai közül kerültek ki. A káptalan tagságának döntő többségét a kanonoki javadalommal rendelkező egyszerű vagy mesterkanonokok alkották. A katedrális alsópapsága két csoportból állt: karpapokból (sacerdotes de choro) és prebendáriusokból. Előadásomban a papi életpályákat tartalmazó adattárat ismertetek a köv. szempontok alapján: feladatkör, származás (bárók, köznemesek, polgárok, jobbágyok, külföldiek; földrajzi eloszlás), hivatali idő, egyetemjárás (a tanulmányok időbeli és földrajzi megoszlása, a tanulmányokkal eltöltött idő, fokozatszerzés), bejutás a káptalanba (helybeliség; rokoni támogatás; egyházi pártfogók – püspök, pápa; diplomáciai, udvari, kancelláriai szolgálat), javadalmak és javadalomhalmazás, rezidencia és lelkipásztori szolgálat, továbblépés a káptalanból (püspöki, érseki szék stb.), karriertípusok. A vizsgálat a főesperességek területi illetékességére, statisztikai adatokra, az egyes egyházmegyék klerikusai közti összehasonlításokra is kiterjed majd. Forrástípusként felhasználom a középkori okleveleket, pápai supplicatiokat (pápához benyújtott kérvények hivatalért vagy kiváltságért), pápai befizetéseket (különösképpen az 1332-1337. évi tizedjegyzék), a váradi káptalan Statutumait (a káptalan jogait, történetét, birtokait tárgyaló irat).

 

Név: Bognár László

Előadás címe: Hajózás, tengeri konfliktusok és információáramlás Jean le Bel krónikájában

 

A szakirodalomban elfogadott nézet, hogy a középkori lovagi értékrend elsősorban a szárazföldi haditettekre koncentrált és a tengeri hadviselésben aratott sikerek kisebb presztízsértékűnek számítottak. A nyílt vízen történt fegyveres konfliktusokról kevés forrással rendelkezünk a tengerről érkező információ zártabb jellege miatt. Alapvető kérdésünk, hogy egy-egy leírás kapcsán honnét szerezhettek a krónikások információkat és milyen elemek tudatos kihagyásával vagy hozzáadásával kell számolnunk a források elemzésekor. Jean le Bel maga is lovagi életmódot folytatott és a nemesség értékrendjét képviselte, miként az több történet elbeszélésénél is megfigyelhető. Mégis jelentős mennyiségű tengerrel kapcsolatos rész található a munkájában. Érezhető, hogy érdeklődött a partvonalak közelében és az azokon túl történt események iránt. Járt Angliában, tehát személyesen is megtapasztalhatta a hajózás és a La Manche-on való átkelés körülményeit. A legtöbb leírásában saját bevallása szerint is igyekezett tényszerűségre és pontosságra törekedni. Ennek ellenére érdekes, hogy a hajók típusai között kevésbé differenciál, mint más, szintén kiterjedt információs hálóval rendelkező történetírók. Megfigyelhető továbbá, hogy esetenként szándékosan plusz elemeket adott egy-egy elbeszéléshez, ezzel akár új jelentést tulajdonítva azoknak. Előadásomban ezeket a kérdéseket igyekszem körüljárni, külön hangsúlyt fektetve arra, hogy Jean le Bel honnét juthatott információhoz és milyen kontextusban tárgyalta az eseményeket.

 

Név: Borbás Benjámin

Előadás címe: A Német Lovagrend szerepe a 13. század első felének keresztes hadjárataiban

 

A Német Lovagrenddel foglalkozó nemzetközi szakirodalom kutatásainak középpontjában a rend baltikumi története áll/állt, míg a hazai tudományosság elsősorban rövid barcasági történetével foglalkozott. Kései alapítása (1198), a másik két lovagrend egyértelmű dominanciája, valamint a viszonylagos forráshiány is oka annak, hogy a Német Lovagrend szentföldi tevékenysége többnyire a kutatás perifériájára szorul. Kutatásom során azt a folyamatot szeretném közelebbről megvizsgálni, melyben a Német Lovagrend tevékenysége már két fő területre (Baltikum és Szentföld) is kiterjedt s az anyagi és katonai erőforrások elosztása/átcsoportosítása komoly dilemmákat vetett fel. Ismert, hogy eredeti keresztes eszméhez való ragaszkodás vagy egy több mozgástért ígérő baltikumi vállalkozás közti vívódás a rend vezetését belülről is megosztotta. Arról azonban jóval kevesebb információval rendelkezünk, hogy ténylegesen milyen szerep hárult a fiatal alapítása lovagrendre, mekkora területek felett gyakorolt fennhatóságot, s legfőképpen, hogy milyen katonai potenciállal rendelkezett a 13. század folyamán Outremer területén. A lovagrend növekvő támogatói körének köszönhetően már a 13. század elejére kiemelkedő szerephez jutott a pápai és a császári udvar közötti diplomáciában, de a Damietta megszerzésére induló keresztes hadjáratban (1218–1219) tanúsított érdemeiknek köszönhetően kezdett el mind tekintélyében, mind pedig anyagilag is jelentősen gyarapodni. Előadásom középpontjában a lovagrend által kiállított fegyveres erő változásai, az általa birtokolt erődök és birtokvásárlások, valamint magukon a hadjáratokon vállalt szerepük vizsgálata kíván állni. A kutatás alapját a krónikás tudósítások mellett a pápai udvarral és más korabeli uralkodókkal folytatott levelezések, valamint a birtokadományok vizsgálata szolgáltatná.

 

Név: Farkas Csaba

Előadás címe: Család és politika az Anjou-korban: Lackfiak és Szécsiek (1308–1358)

 

Előadásomban két jelentős Anjou-kori bárói család, a Lack (László) székelyispántól származó Lackfi, valamint a Balog nembeli Miklóstól eredő Szécsi családok politikai szerepét tettem vizsgálatom tárgyává. I. Károly hosszú uralkodása során mindkét családban két nemzedéknek is alkalma nyílott szolgálni királyát, súlyukat jelzi, hogy három nemzedéken át képesek voltak megőrizni az Anjouk támogatását. Külön figyelmet érdemel a két család ősének, Lack és Balog nembeli Miklós szerepének bemutatása. A második nemzedék tagjai, fiaik pályafutását csoportokra osztva, összehasonlító elemzéssel kívánom bemutatni, mely I. Károly országegyesítési harcaitól egészen az első Anjou-házi uralkodó haláláig jól nyomon követhető. A Szécsiek nagy része, mivel Dénes asztalnokmestert, szörényi bánt leszámítva, az 1320-30-as évekre sorra elhunytak, a család harmadik nemzedékének tagjai átmenetileg kikerültek a bárói elitből. Ezzel párhuzamosan Lack és fia, István lovászmester saját családjuk hatalmát alapozták meg. 1342-ben, I. (Nagy) Lajos trónra lépése új lehetőségeket teremtett mind a Lackfiak, mind a Szécsiek számára, hogy bárói és más tisztségek birtokában az új uralkodó belső körébe tartozó, befolyásos családokká váljanak. A bárói tisztséget viselteken túl fivéreik is az Anjou-monarchia támaszai, még ha más is volt rendeltetésük egy-egy megye, királyi vár élén. A bárói tisztséghez egyáltalán nem, vagy későn jutó testvérek szerepe teljesen más oldalról mutatja be azt, hogy egy-egy bárói család tagjai között miként és hogyan oszlott meg a hatalom. Lackfi Dénes kalocsai érsek és Szécsi András erdélyi püspök az egyház oldaláról támogatták családjukat, politikai befolyásukat latba vetve egyengették rokonaik útját. Az 1342 után pozícióba kerülő harmadik nemzedék tagjai (Lackfi Dénes, Szécsi Miklós és Ivánka) Nagy Lajos-kori szerepét az 1350-es évek végéig követem nyomon, hasonlítom össze egymással. Az udvari szolgálat, az egyházi pálya és a második vonalban tevékenykedő fivérek egy tudatos családi stratégia részei voltak mely az Anjou uralkodók kegyéből valósulhatott meg és váltak ezáltal a korabeli Magyar Királyság politikaformálóivá.

 

Név: Horváth Illés

Előadás címe: Szent László hermái és brandeumai

 

A szentek tiszteletének már az ókortól kezdve központi alkotóelemét képezte a földi maradványaik, illetve másodlagos relikviáinak megőrzése. Szent László szentté avatását követően a lovagkirály testét a padlóba süllyesztett sírjából felemelték, majd a szertartás alatt a testről leválasztották a fej és karereklyéit. Ezt követően testének maradványait drága damasztszövetbe csomagolták és ezüst koporsóba fektették, amit később egy márványszarkofágba helyeztek. A szent király ereklyéi a 13. századtól kerültek a tiszteletének középpontjába, és idővel oly nagy szerepet tulajdonítottak nekik, hogy gyakran még az igazságszolgáltatás eszközeiként is felhasználták őket. A szent király ereklyéinek kultusza Nagy Lajos király uralkodásának idején kezdett ismét felvirágozni. Lajos donátori tevékenységének köszönhetően készült el Szent László első váradi büsztje, mely csakhamar a legendák középpontjába került. Ám a Lajos-kori herma mellett Szent Lászlónak számos más relikviája is volt. A váradi káptalan statútumai szerint a Szűz Mária-székesegyházban őrizték a szent király karereklyéit és szemfedőjét, melyek a herma mellett ugyancsak nyilvános tiszteletnek örvendtek. Csakhogy 1403 körül súlyos tragédia sújtotta az ereklyéket és a díszes ereklyetartókat. A székesegyház püspöki sekrestyéjében, ahol a szent király ereklyéit őrizték egy égve felejtett gyertya miatt tűz támadt és a lángok elpusztították az ereklyetartókat és a brandeumokat. Előadásom célja, hogy vizsgálat alá vessük Szent László 1403 után feltűnő első és másodlagos ereklyéit illetve, hogy választ adjunk Szent László hermáinak készítésére. Emellett azt is meg kívánom vizsgálni, hogy Szent László ereklyéi milyen szerepet játszottak a Zsigmond királyi illetve főúri reprezentációban.

 

Név: Jáky-Bárdi Bogáta

Előadás címe: 14. századi asztali edénykultúra a kerámialeletek alapján a „medium regni” területén

Előadásomban több, a „medium regni” területén fekvő lelőhely emlékanyagára, elsősorban a legnagyobb mennyiségben előforduló kerámiára támaszkodva mutatnám be a 14. századi asztali edénykultúrát, annak változásait és az ehhez kapcsolódó vitás kérdéseket. A vizsgálni kívánt lelőhelyekről – Budáról, Visegrádról, Esztergomból – előkerült kerámiaanyag igen gazdag és változatos képet mutat. Az egész, vagy kiegészített kerámiákra támaszkodva az edények formája, mérete, űrtartalma alapján következtethetünk azok használati módjára, funkciójára. A 14. században az asztali edényeken belül a kerámiakészítésben megfigyelhető fejlődés eredményeként újabb edénytípusok terjedtek el, váltak általánossá. A jól leírható, közkedvelt formák (mint a csészék, poharak és egyszerű folyadéktároló edények) értékelése mellett lehetőség nyílik néhány különlegesebb anyag és formatípus és egyéb kérdéskörök vizsgálatára.

 

Név: Katona Csete

Előadás címe: Kommunikáció a varég-ruszok és a sztyeppei nomádok között

 

A Kelet-Európában a 8. századtól kezdve tevékenykedő skandináv eredetű varég-ruszok korán érintkezésbe kerültek a sztyeppe régió többnyire török eredetű népeivel. A ruszok a Volga és a Dnyeper mentén a 9–11. század során számos nomád néppel – köztük a kazárokkal, a volgai bulgárokkal, a besenyőkkel és a magyarokkal is – szoros katonai, kereskedelmi és kulturális kapcsolatot ápoltak, melyeknek elengedhetetlen feltétele volt a mindennapi kommunikáció. Az előadásban a skandináv eredetű (és nyelvű) rusz közösségek sztyeppei népekkel folytatott információcseréjének változatait elemzem a korabeli muszlim, bizánci, ószláv és óészaki források adatai alapján. A források változatosan utalnak fordító tolmácsok alkalmazására, egy közös közvetítői nyelv használatára és egymás anyanyelvének lehetséges elsajátítására is. Bár a nyelv önmagában nem tekinthető etno-specifikus vonásnak, feltételezem, hogy a kommunikáció formájának változásai hozzájárultak a rusz identitás fejlődéséhez is. A skandináv és törökös eredetű népek közötti kommunikációt a 11. századot befejezően vizsgálom, amíg a skandináv jelenlét még bizonyosan adatolható a fokozatosan elszlávodó rusz népességen belül.

 

Név: Kis Iván

Előadás címe: Thomas Ebendorfer osztrák krónikás feljegyzései V. (Utószülött) László királyunkról

 

Tervezett doktori előadásom középpontjában egy a 15. századi osztrák historiográfia talán legjelentősebb alakjának számító szerző, Thomas Ebendorfer áll. A hazai középkorkutatás ugyan ismeri Ebendorfer nevét, ám – több más késő középkori külföldi krónikáshoz hasonlóan – műveinek teljeskörű, modern, történeti szempontú, de az irodalomtörténeti vizsgálatokra is összpontosító vizsgálata ezidáig elmaradt. Ennek pótlása azonban feltétlenül szükséges, ugyanis Ebendorfer művei számos olyan magyar vonatkozású feljegyzést tartalmaznak, melyeknek a magyar tudományosság eddig kevés figyelmet szentelt.

Ebendorfer 1388-ban született, 1427-től a Szent István társaskáptalan kanonokjaként, 1428-tól pedig a bécsi egyetemen teológiaprofesszorként tevékenykedett. Nem sokkal később politikai tevékenységbe kezdett, és egészen a legmagasabb körökig jutott: 1440-1445 között III. Frigyes német király tanácsának tagjai közé tartozott. Nagypolitikai tevékenysége magyar szempontból is fontos, hiszen az osztrák szerző ezekben az években került kapcsolatba az ekkor még Frigyes gyámsága alatt lévő V. (Utószülött) László (1440-1457) királyunkkal. Ahogy műveiből világosan látszik, Ebendorfer minden bizonnyal rokonszenvezett a fiatal uralkodóval, és életútját különös figyelemmel kísérte. Olyannyira igaz ez, hogy Lászlót tette legjelentősebb műve, az Osztrák Krónika (Chronica Austriae) negyedik könyvének főszereplőjévé, mi több, a fiatal uralkodó 1457-es halála egy gyászköltemény megírására késztette.

Mindezek okán doktori előadásomban Ebendorfer Osztrák Krónikájának V. Lászlóról szóló részeit kívánom elemezni. Úgy vélem, e szakaszok lehetséges forrásértékét növeli, hogy a krónikás feljegyzései az 1440-50-es évekre vonatkozóan már nem más forrásokon, hanem saját, személyes élményein alapulnak. Éppen ezért feltételezhető, hogy Ebendorfer az érdeklődésének homlokterében álló V. Lászlóról számos olyan adatot is megőrzött, amelyek más forrásokban nem maradtak ránk, így újdonságnak számíthatnak a magyar középkorkutatás számára. Előadásom egy hosszabb kutatás kiindulópontját jelentheti, amelyben Ebendorfer egyéb műveinek Lászlóval kapcsolatos részei is vizsgálat alá kerülnek, hosszabb távon pedig egy az Utószülött király életével kapcsolatos kortárs nyugati elbeszélő források kritikai áttekintése is izgalmas lehetőségeket rejthet magában.

 

Név: Komori Tünde

Előadás címe: A kínai porcelántöredékek topográfiai megoszlása Budán és az egri várban

 

A kínai porcelán magyarországi megjelenése egyértelműen az oszmán törökökhöz köthető. Az oszmán birodalomban magas presztízzsel rendelkező tárgyak hazai régészeti kontextusban az ún. keleti import kerámia, tehát a perzsa fajansz és az izniki porcelán, valamint a cseréppipák kíséretében jelennek meg. Ez alapján feltételezhető, hogy elsődleges használóik az oszmán kultúrához köthető lakosságban keresendők, azon belül pedig a magasabb társadalmi rétegekben.

Magyarország két legnagyobb kínai porcelán leletegyüttesének lelőhelyen belüli topográfiai megoszlása megerősíti az eddigi történeti és egyéb régészeti kutatásokból származó információkat a lakosság megoszlását illetően a két területen belül. Ez alátámasztani látszik azt az elméletet, hogy ez a fajta anyagi kultúra alkalmas lehet indikátorként funkcionálni társadalomtopgráfiai kutatásokban. Az elmélet bizonyításához azonban szélesebb körű, más anyagtípusokat is magába foglaló vizsgálatokra van szükség, melyet a folyamatban lévő doktori disszertációmban fogok elvégezni. Ez az előadás a kínai porcelán megoszlásával kapcsolatos eredményeket mutatja be, ami megalapozta a doktori disszertáció kutatási irányát is.

 

Név: Kovács Enikő

Előadás címe: Azok a piszkos anyagiak… IV. László (1272–1290) uralkodása a numizmatika szemszögéből

IV. (Kun) László (1272–1290) uralkodása a pénztörténeti kutatásban rendkívül elhanyagolt téma. A szakirodalom többnyire csak érintőlegesen foglalkozott vele. Azonban az általa kibocsátott éremtípusok kivételes rendezettséget mutatnak, és a késő Árpád-kort érintő legújabb kutatások is számos új információval szolgálhatnak. Előadásomban tehát uralkodásának ezt a 18 évét veszem górcső alá.

 

Név: Kozák-Kígyóssy Szabolcs László

Előadás címe: Kézifegyverek előállítása a késő középkori Brassóban

 

Brassó városa a késő középkor idejére komoly gazdasági tényezővé vált, melyben jelentős szerep jutott a helyi fegyverkészítőknek, amelyek között két szakma (íjgyártók és tűzfegyver készítők) már a legkorábbinak számító 1408. évi céhjegyzékben is szerepel. A település kézműipara a 15. század folyamán számottevő módon továbbfejlődött, egyúttal ebből az időszakból számos további kézifegyver előállítására szakosodott mesterég emléke maradt fenn: kardkovácsok, nyíl-, pajzs- és számszeríj készítők. A 15. század utolsó harmadától a 16. század első harmadáig a városban mintegy 111 különböző fegyverkészítő azonosítható. A kutatásban hangsúlyos figyelmet kapott a mesterséget jelölő személynevek vizsgálata is, melyek ekkor még gyakorta személynévhelyettesítő funkcióval bíró szakmák elnevezései voltak.

Brassóban a fegyverkészítés történetéhez számos forrás köthető: a városi számadások vonatkozó említései, a céhes iratok, az uralkodók és vajdák a városvezetéséhez intézett parancslevelei, a vámnaplók, valamint a település védelmét ellátó falrendszerre és tornyokra vonatkozó céhekkel kapcsolatos rendelkezések. 

 

Név: Orsós Julianna

Előadás címe: Werbőczy István és a késő középkori concivilitas

 

A „concivilitas” szó hallatán szinte mindenkinek II. József 1781–1782. évi rendeletei jutnak eszébe, jóllehet a fogalom egészen a 15. század végéig vezethető vissza, ráadásul nem csak jogi, hanem kulturális-vallási jelentéstartalommal is bírt.

Az előadásban a magyar concivilitas (polgártársi minőség) értelmezést megkönnyítendő Werbőczy egyik – ilyen tekintetben még nem vizsgált – magánlevelét elemezzük, amelyben a Szent Korona országai alattvalóinak szánt jogszolgáltatás minőségéről értekezik. Ezen felül a Tripartitum vonatkozó részeinek elemzése segítségével is a concivilitas késő középkori kialakulását mutatjuk be, így például a műben szereplő zsidóesküt európai kontextusban szemlélve remélhetőleg jól látható lesz, hogy az milyen viszonyban állt a korban bevett gyakorlattal.

 

Név: Sebestyén Ádám

Előadás címe: Csodakritika Bornemisza Péter és Geleji Katona István prédikációiban

 

Carlos Eire reformációtörténeti monográfiájában a vallásos paradigmaváltás egyik lényeges mozzanataként értelmezi a természet és természetfeletti között húzódó viszony átrendeződését. A középkori egyház Isten megváltó munkájának közvetítő csatornájaként tekintett a különféle rítusokra, a reformáció felekezetei számára azonban a vallásnak egy olyan értelmezése lett meghatározó, mely az isteni megnyilvánulását már nem feltétlenül kereste a materiális világban. Ehhez a felfogáshoz szorosan kapcsolódnak a csodák és más természetfelettinek minősített jelenségek értékelésével kapcsolatos viták, melyek már a középkor századai során központi helyet foglaltak el a teológusok írásaiban. A csodákkal és vizionárius szövegekkel kapcsolatos kételkedés azonban (paradox módon) nem korlátozta a természetfeletti megnyilvánulások egy másik aspektusát, az ördögi erők jelenlétét. Előadásomban Bornemisza Péter (1535–1584) és Geleji Katona István (1589–1649) csodakritikájának mélyebb eszmetörténeti kontextusát vázolom fel. Állításom az, hogy a középkori egyház hitrendszerét és szertartásait ért bírálat nem korlátozódik a polémiák jól ismert exemplumainak katalógus-szerű felsorakoztatására, hanem olyan teológiai és exegetikai horizontok felé irányítja a figyelmet, melyek jól illeszkednek a reformáció során végbement paradigmaváltásról szóló eszmetörténeti diskurzus keretrendszerébe. A Bornemisza-beszédeket egy Szent Ágostontól eredeztethető, és Martin Luther szentségekről alkotott tanára is nagy hatást gyakorló jelelmélet felől közelítem meg. A Geleji-szövegek vizsgálatakor a korabeli természettudományos gondolkodás nyomaira irányítom a figyelmet, hiszen a református prédikátor a testek tulajdonságainak természeti determináltságára hivatkozva korlátozza bizonyos természetfelettinek tűnő jelenségek érvényességét.

 

Név: Somoskői Viktor

Előadás címe: Vadászati szervezetek a középkori Magyarországon

 

Kutatási területem a vadászat története Magyarországon az Árpád- és vegyes-házi királyok korában. Jelen előadásomban azokkal a csoportokkal foglalkozom, melyek külön szervezetet alkotva űzték ezt a tevékenységet. Az oklevelekben királyi bölényvadászok, hódászok, nyulászok, madarászok, solymászok, hálósok és darócok néven megjelenő szervezetek bemutatásán túl célom, hogy ismertessem a téma kutatásában rejlő lehetőségeket, annak fő problémáit és kérdéseit. Milyen alapon szerveződtek, milyen jogosultságokkal rendelkeztek, és pontosan milyen tevékenységet folytattak ezek a csoportok?

Mivel a témában hazai források csak igen szórványosan állnak rendelkezésre, így a kutatás során több esetben külföldi szerzők írásaira támaszkodom. Ezt indokolja az a körülmény is, hogy e korszakban a vadászat témájáról olyan jelentős didaktikus munkák születtek, mint II. Frigyes német-római császár solymászkönyve vagy Gaston Phoebus gróf A vadászat könyve című munkája, melyek már saját korukban is hatással voltak az európai vadászati kultúrára.

A téma jelentőségét adja, hogy ezen szervezetek elsőként a királyi uradalmakon alakultak ki, és általában az uralkodók számára teljesítettek speciális szolgáltatásokat, így tanulmányozásukkal az udvari élet egy újabb szeletét ismerhetjük meg.

 

Név: Szegvári Zoltán

Előadás címe: „Nemesebb szabad emberként nélkülözni, mint szolgaként bővelkedni.” – XIV–XV. századi emigráns bizánci értelmiségiek élményei Nyugat-Európában episztolográfiai hagyatékuk fényében

 

A XIV–XV. század során, a Bizánci Birodalom hosszú válsága, majd megsemmisülése nyomán számos kiemelkedő görög tudós vándorolt ki Nyugat-Európa országaiba. Ennek a sajátos diaszpórának a reneszánsz kiteljesedésében játszott kulcsfontosságú szerepe sokat kutatott terület. Mindazonáltal az emigráns bizánci értelmiségiek új hazájukban szerzett tapasztalatai, az áttelepülés rájuk gyakorolt érzelmi hatásai, identitásuk és magánemberi kapcsolataik kevesebb figyelmet kapnak, akárcsak mindezek reprezentációja.

Az előbbiek vizsgálatára egyedülálló lehetőséget kínáló forráscsoport az érintett személyek episztolográfiai hagyatéka, vagyis fennmaradt leveleik. Kötöttségei és nem egy esetben nyilvános előadásra szánt volta ellenére a levél lényegesen személyesebb, őszintébb megnyilvánulásokat tett lehetővé, mint más kortárs műfajok. Előadásomban néhány kiemelkedő jelentőségű emigráns bizánci tudós válogatott levelein keresztül vizsgálom a fent említett kérdéseket.

 

Név: Szokola László

Előadás címe: Adalékok az erdélyi szász városok késő középkori katonaállításához

 

A városok középkori háborús kötelezettségeinek és érdekérvényesítő képességüknek a kérdésköre a nemzetközi és a magyar szakirodalomnak egyaránt egy kevéssé kutatott és igen aktuális kérdése. Előadásomban azonban egy szűkebb régióra, az erdélyi szász városokra, és azokon belül is három, igen gazdag forrásadottságokkal bíró városra szeretnék koncentrálni: Brassóra, Besztercére és Nagyszebenre. Ehhez pedig elsősorban a fent nevezett városokban megmaradt levelezéseket kívánom felhasználni. Előadásom felépítése is az ezekben a levelekben található információkra épül és elsősorban a városi katonaságra koncentrál.  Ennek fényében olyan kérdésekkel kívánok foglalkozni, mint a városon kívülről érkező zsoldosok etnikai összetétele, a város által kiküldött csapatok szervezeti felépítése és a szász városoknak egyéb területekkel való kapcsolata (szász katonaság részvétele és a szász „hadianyagok” megjelenése a Magyar Királyság keleti és nyugati harcaiban, ill. a városok részvétele az Alsó Részek megerősítésében és védelmében).

 

Név: Szolnoki Zoltán

Előadás címe: Egy lábjegyzet Machiavellihez: Giovanni Sercambi elmélkedései a bosszúállásról

 

Giovanni Sercambi (1345–1424) Lucca egyik kiemelkedő krónikása volt. Croniche di Lucca című munkájában meghatározó szerepet játszanak városának külső és belső konfliktusai. Az előbbiek közül kiemelkedik Lucca és Pisa ellentéte, míg az utóbbiak közül fontosak a Guinigi család hatalomért vívott harcának leírásai. Paolo Guinigi 1400 és 1430 között volt a város ura. Ezt a pozíciót akkor szerezte meg, amikor testvére, Lazzaro a Sbarra-féle összeesküvés áldozata lett. A Guinigi-féle signoria korszaka olyan tapasztalatokat jelenthetett Sercambi számára, amelyek hozzásegíthették a krónikájában olvasható moralizáló részek összeállításához. Ezek közül kiemelkednek azok a fejezetek, amelyek a barátság és az ellenségeskedés témakörét dolgozzák fel. Ezekben Sercambi többek között a gyűlöletből kiinduló ellentétek veszélyeire hívja fel az olvasó figyelmét. A krónikás az ehhez kapcsolódó gondolatait egy hat pontból álló példázatban foglalja össze, amelyben az ellenségeskedés káros hatásai mellett, az abból származó bosszúállás kegyetlenségeit is bemutatja. A vonatkozó részletek nem csak puszta elmélkedések: a szerző egyúttal konfliktuskezelési tanácsokat is ad a város urának. Előadásomban bemutatom, és elemzem a Croniche di Lucca ezen példázatait, és megvizsgálom, hogy milyen konkrét események jelenthettek történeti előképet a szerző számára.

 

Név: Uhrin Dorottya

Előadás címe: Szent Dorottya kultusza a középkori Magyarországon

 

Szent Dorottya, a késő antik vértanú szűz a késő középkorban nagy népszerűségre tett szert. Ebből a népszerűségből kiindulva gondolhatnánk azt, hogy már korábban is nagymértékben tisztelték. Ám kultusza az Árpád-korban ismeretlen volt, csupán az Anjou királyok idején, a 14. században indult meg a kultusz terjedése, s a 15. században ez rohamosan növekedett.

Előadásomban megkísérlem rekonstruálni, hogy miként érkezett Szent Dorottya tisztelete az országba, kik terjesztették a kultuszát, és mivel magyarázható a szent népszerűsége. Korábban a szakirodalomban az az álláspont volt a mérvadó, hogy a boroszlói monostorból kiindulva terjesztették el az ágostonosok a kultuszt Magyarországból, ám véleményem szerint ez az elmélet nem tartható. A Szent Dorottya-tisztelet kialakulásának vizsgálata mellett szeretném áttekinteni a szent késő középkori kultuszának jeleit, s annak mozgatórugóit. Különösen érdekes „jel”, egy bizonyos esemény Szent Dorottya ünnepével való datálása, mégpedig a Kis Károly elleni merénylet. A későbbi krónikás hagyomány Szent Dorottya ünnepének másnapjára tette a gyilkosságot, míg a korabeli Monachi Lőrinc az asztrológia segítségével adja meg a dátumot. Ám a két dátum feloldása eltér. Vajon mely hagyománynak lehet hinni?

 

Név: Veres Kristóf György

Előadás címe: Kisebb vagy második? 13. századi főpapi pecsétek nyomában

 

2017 szeptembere óta az Új Nemzeti Kiválóság Program keretében az 1301 előtti magyarországi főpapok pecsétjeinek teljeskörű katalógusát állítom össze a Kárpát-medencében fellelhető valamennyi forrás felhasználásával. Előadásom első részében az adatgyűjtés legfontosabb tanulságait mutatnám be, ezután térnék rá a forrásbázis bővítéséből származó új eredményeim ismertetésére.

Jóllehet a középkori Magyarország főpapi pecsétjeinek katalógusát 1984-ben Bodor Imre már összeállította, azonban mivel ezt a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának pecsétmásolat-gyűjteménye alapján tette, abból számos lenyomat hiányzik. Természetesen azt gondolnánk, hogy a DL-DF adatbázis alapján könnyedén kutathatjuk az eredeti pecsétlenyomatokat; ezzel szemben a diplomatikai fényképgyűjteményben lévő – tehát nem az MNL OL-ben őrzött – okleveleken függő pecsétekről jellemzően nem készült külön felvétel. Így a teljességre törekvő kutatónak mindenképpen fel kell keresnie néhány vidéki és határon túli levéltárt.

Kutatásom legfontosabb eredményeként 52%-kal sikerült növelnem a rendelkezésre álló főpapi pecsétek számát Bodor katalógusához képest. A kibővített forrásbázis alapján pedig úgy tűnik, hogy a két korábban meghatározott pecséttípuson kívül (álló főpap – ülő főpap), létezett egy harmadik, átmeneti csoport is. Végezetül, mivel hangsúlyosan érvényesítettem a pecséttan és az oklevéltan szempontrendszerét, több esetben tudtam pontosítani, illetve korrigálni olyan megállapításokat, amelyek korábban kizárólag művészettörténi elemzés eredményeként keletkeztek.

 

Név: Veres Tünde

Előadás címe: Bírók és bíráskodások a 15. századi Kisszeben városában

 

A felső-magyarországi Kisszeben gazdasága révén már a 14. század elején jelentős szereppel bírt, azonban csak Zsigmond király uralkodása alatt kezdett el igazán felvirágozni, amelyhez nem kis mértékben hozzájárult városokat pártoló politikája.

Kiváltságai serkentőleg hatottak a gazdaságra, a kereskedelemre, ami magával hozta a városi élet fejlődését, a polgárság megerősödését. Erre a városi könyv – a Kisszebeni Krónika – egyes bejegyzései jól rávilágítanak. Az 1446-tól a 19. századig vezetett Krónika alapján nyomon lehet követni a városban történt nagyobb eseményeket, legyen az természeti csapás, vagy egy szövevényes örökösödési per. Az iratanyag nagy előnye, hogy egyes bejegyzések részletesen foglalkoznak az adott évi bíró, illetve a 12 esküdt polgár személyével. Az egyes perek leírása alapján pedig rekonstruálható a polgárok egymást közti kapcsolata, a városon belül jelenlévő kapcsolati rendszer, de egyben tükrözi a lakosok mindennapi életét, de legfőképpen problémáit.

Előadásomban Kisszeben ezen belső viszonyait mutatom be, különös tekintettel Chramer György 1446-tól 1447-ig tartó bíráskodásának évére, kiegészítve azt az Eperjesi Állami Levéltárban található olyan oklevelekkel, melyek, bár részben ismertek, a Szlovákiát érintő Hungarica kutatás figyelmét elkerülve, hiányoznak a Magyar Nemzeti Levéltár DL-DF adatbázisából. A Krónika és ezen oklevelek együttes vizsgálata lehetőséget biztosít Kisszeben középkori történetének újabb szemszögből történő megismerésére.

 

Név: Veszprémy Márton

Előadás címe: Az állatövi jelek ikonográfiája

 

Az asztrológia elterjedésével kapcsolatban számos olyan képi forrás keletkezett, melyek a horoszkóp elemeit – az égitesteket és az állatövi jeleket – ábrázolják. Az égitesteket az asztrológia az antik görög-római istenekkel hozta kapcsolatba. Ezek ikonográfiája jobban feldolgozott, szemben a tizenkét állatövi jel ábrázolásaival.

Az asztrológia két évezredes történelme során kultúráról kultúrára terjedt. Ennek megfelelően az állatövi jelek ábrázolásában át megfigyelhető némi változás. Ez néhány jel esetében elhanyagolható: ezek jellemzően az állatokat ábrázoló jelek, mint a Kos, a Bika, vagy az Oroszlán. Más jeleknek azonban több különböző típusa létezett. Az αἰγόκερως kezdetben kecskehal, ám a középkori Európában gyakran bakkecske képében ábrázolják. A későbbi Nyilas a babiloni és egyiptomi ábrázolásokon még szárnyakkal rendelkezik, kétarcú fejének hátsó arca kutyafej. Az antikvitásban a kentaur válik a standard ábrázolássá, ám a középkori Európában emellett a nyilazó férfi is megjelenik. A Mérleg lehet a levegőben lebegő mérleg, vagy egy mérleget tartó emberalak (a kora középkorban kizárólag ez utóbbi fordul elő). A Szűz is megjelenhet mint pálmaágat tartó nő, mint angyal, vagy mint királylány, esetleg mint ezek kombinációi.

A vizsgálathoz 112 különböző forrást gyűjtöttem össze, melyek időben a Kr. u. 1. századtól a 16. század első feléig terjednek. Ezek közül 25 ókori, a többi pedig a tágan értelmezett európai középkor terméke. Akad közöttük éggömb és számos építészeti emlék (padlómozaik, dombormű, falfestmény, üvegablak, csillagászati óra számlapja), ám túlnyomó részük kézirat-illusztráció.

Ilyen mennyiségű forrás részletes feltárása és művészettörténeti elemzése nemhogy egy előadás kereteit haladja meg, hanem egy teljes kutatócsoportnak is elegendő munkát adhatna, így én előadásomban csupán a forrástípusokat szeretném bemutatni, valamint rávilágítani a fő tendenciákra, és hangsúlyozni a jelenőségét ennek a kevéssé kutatott kérdésnek, mely művészettörténet, művelődéstörténet és csillagászattörténet metszéspontján helyezkedik el.