Absztraktok

Bognár László

Az információáramlás jellege a La Manche térségében a százéves háború második felében

Elfogadott nézet a történeti kutatásban, hogy az információ áramlása a hajóval történő utazás eredményeképpen a tengeren gyorsabb volt, mint a szárazföldön. A kontinens és a szigeten fekvő Anglia és Skócia közötti kommunikációnak, a földrajzi elhelyezkedésből adódóan, értelemszerűen a La Manche-on kívül más útja nem is lehetett. Kedvező széljárás esetén egy-egy flotta néhány óra alatt átkelhetett a La Manche-on, amivel meglepetésszerű támadásokat intézhetett az ellenséges városok ellen. A tengeren való közlekedés viszonylagos gyorsasága, valamint a támadók terveiről való töredékes információ miatt kevés példát találhatunk arra, amikor az ilyen jellegű rajtaütésekkel szemben hatékonyan tudott volna védekezni egy-egy terület lakossága. Ugyanakkor bizonyos időszakokban a La Manche egyfajta akadályt is jelenthetett a hírek áramlásában, elsősorban az angolok számára a kontinensen lévő területeikkel való kommunikációban. Az előadás egyik célja, hogy a százéves háború második felének időszakából olyan eseményekre mutasson rá, melyek során az időjárás vagy a politikai – és ezzel párhuzamosan a katonai – állapotok miatt a hírek áramlásában a Csatorna inkább akadályt jelentett, mint közvetítő közeget. Továbbá kérdésként merülhet fel az is, hogy a tengerek ellenőrzésében és a partvonalak védelmében milyen tudatos, illetve véletlenszerű elemek játszottak fontos szerepet az információáramlás vonatkozásában. A vizsgálat alapjául a korszak narratív forrásai szolgálnak.

 

Borbás Benjámin

Vadászsólymok a Német Lovagrend szolgálatában

A középkori Európában – elsősorban a nemesség körében – nagy népszerűségnek örvendő solymászat a sport és a vadászat ötvözésének tekinthető. Ezen szabadon élő ragadozó madarak befogása, illetve betanítása azonban nagy tapasztalatot és komoly szakértelmet kívánt. A Német Lovagrend poroszországi állama bővelkedett olyan területekben, melyek ezen állatok természetes élőhelyeként szolgáltak, így nem meglepő, hogy a lovagrend rövid időn belül az európai fejedelmi udvarok egyik – ha nem a legfontosabb – „beszállítója” lett. Az ilyen jellegű diplomáciai ajándékok küldéséről számos levélváltás, valamint a különböző udvarokba küldött sólymok terjedelmes és pontosan vezetett jegyzéke tanúskodik. A rend vezetése, élén a nagymesterrel, a lehető legmesszemenőbben próbálta kihasználni Poroszország kedvező helyzetéből származó előnyöket: a fejedelmi udvarokba szánt és diplomáciai ajándékként küldött sólyomszállítmányaiért cserébe megfelelő ellenszolgáltatást várt el. Ezek jellege és mértéke természetesen az adott politikai viszonyoktól és a másik fél befolyásától, presztízsétől is függött. Általánosságban elmondható, hogy a Német Lovagrend iránti jóindulat fenntartása, valamint a hírszerzés biztosítása jelentette a legfontosabb célját ezen ajándékoknak, de egészen konkrét és különleges kérések teljesítésére is alkalmasak voltak.

Előadásomban a vadászsólymok küldésével kapcsolatos levéltári anyagokra támaszkodva kívánom bemutatni a lovagrend diplomáciai eszközeit, kapcsolatépítési stratégiáját. A dolgozat az alábbi kérdésekre keresi a választ: mi tette lehetővé sólymok diplomáciai eszközként való felhasználását és milyen célok elérése érdekében lehetett őket felhasználni? Lehetséges-e egyes uralkodók, főúri vagy egyházi méltóságok lovagrendhez fűződő viszonyának alakulását ezen diplomáciai ajándékok küldésén keresztül vizsgálni?

 

Buránszki Nóra

Étkezés és asztali kultúra a keresztes kori Margat várában

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem kutatási programjaként működő Szíriai – Magyar Régészeti Misszió (SHAM) 2007 óta folytat régészeti kutatásokat Margat (Q’alat al-Marqab) várában Major Balázs vezetésével. A kutatások eredményeképp hatalmas tárgyi emlékanyag került elő, amelynek feldolgozása az elmúlt években kezdődött, és jelenleg is tart.

Az egykori johannita vár központi várudvarának (X1) feltárása során nagy mennyiségben kerültek elő mázatlan, vörösesbarna levesestálak.  A feltárt kerámiatöredékek mintegy 80%-a ehhez a tárgytípushoz sorolható, és a feldolgozás során közel 60 ép vagy kiegészíthető tálat lehetett restaurálni.

Az elmúlt évtizedek kutatásai kimutatták, hogy ez a tárgytípus csak a 13. században a johannita lovagrend kezében lévő várak kerámiaanyagában figyelhetőek meg, és a leveses tálak egy – egy váron belüli nagyszámú előkerülése a lovagrend betegápolásban és zarándoklatokban betöltött szerepéhez köthető.

Előadásomban a mázatlan leveses tál kapcsán vizsgálnám a keresztes, azon belül is a johannita asztali kultúra és étkezés elemeit, megfogható-e a mindennapok tárgyi emlékanyagában a johannita regula előírásai.

 

Csermelyi József

Örökségvadászat: Bakóc Tamás, az Erdődiek és a Stubenbergek

Előadásomban Bakóc Tamás és általa rokonai, az Erdődi család nyugat-magyarországi birtokszerzeményeit veszem vizsgálat alá. Elsősorban azokra a kérdésekre keresem a választ, mely uradalmak jutottak a püspöki, majd érseki rokonság kezébe, azokat milyen körülmények között és milyen eszközökkel szerezték meg, a korábbi birtokosok rokonsága hogyan viszonyult az események alakulásához és végül, ha ellenállást fejtettek ki, milyen eredményességgel vehették fel a küzdelmet a korabeli Magyarország „szürke eminenciásával.” Meglepő módon mind az 1501-ben fiágon kihalt magyarországi Baumkircherek császárvári uradalmáért, mind pedig az 1499-ben utód nélkül elhalálozott Ellerbach János vörösvári váráért és tartozékaiért komoly küzdelmet kellett folytatniuk az Erdődieknek, ellenfelük pedig különböző úton ugyan, de mindkét esetben a stájerországi Stubenberg család volt. A vizsgálat nem csupán egy, a korábbi szakirodalomból (pl.: Fraknói Vilmos Bakóc-életrajza) is ismert folyamat újratárgyalására szorítkozik, hanem egyben a Stubenberg család tagjainak nyugat-magyarországi birtokpolitikájába is betekintést kíván adni, a szűken vett Nyugat-Magyarország földrajzi határait átlépve, a szlavóniai Császárvártól a Felső-Répce folyásáig, és talán arra a kérdésre is választ kaphatunk, hogy milyen elszánt lehet egy özvegy, ha a gyermeke érdekeiről van szó.

 

Csiba Balázs

Csallóköz középkori nemesi társadalma

Előadásomban eddigi kutatásaim eredményeit összegzem Csallóköz (Pozsony megye része) középkori nemesi társadalmával kapcsolatban. Rámutatok arra, hogy az itteni családok döntő többsége a várjobbágyok, várnépbeliek és az udvarnokok soraiból származik. A több mint 70 beazonosított család közül kiemelem a legtehetősebbeket és röviden vázolom a történetüket. Figyelmet szentelek annak is, milyen világi és egyházi tisztségeket töltöttek be, melyik főurak vagy megyei előkelők szolgálatában álltak. Röviden kitérek a kutatást megnehezítő körülményekre is.

 

Erős Katalin Renáta

A Szent Péter-bazilika építésére hirdetett búcsú tanulságai

Ötszáz évvel ezelőtt került sor az új Szent Péter-bazilika építésének céljából annak a búcsúnak a meghirdetésére, mely a katolikus egyház története folyamán a legtöbb vitát váltotta ki, és több évszázadon keresztül a reformáció elindítójának tekintették. E búcsú magyarországi történetének kutatásához rendelkezésre áll II. Gyula pápa 1508. szeptember 26-án kelt bullája, melyben a ferences rend obszerváns ágának szerzeteseit bízza meg a kiváltságok adományozásával és a pénzek begyűjtésével, valamint négy oklevél a lelki előnyök elnyeréséről. 1517-ben X. Leó pápa ismét kilátásba helyezte a vezeklés egészének elengedését minden hívő számára, aki a megbízottjai által rendelt összeget a Szent Péter-bazilika építésre adja. Ezen kívül számos olyan kedvezményt engedélyezett, melyek a korábbi keresztes vagy jubileumi búcsúk alkalmával nem jártak együtt a vezeklés teljes elengedésének adományozásával, hanem Rómában kellett őket külön-külön kérvényezni. Erről az eddigi kutatások szerint összesen három Rómában kiállított kiváltságlevél maradt fenn. A Szent Péter-búcsú magyarországi meghirdetésének és lebonyolításának ismertetésén keresztül lehetőség nyílik annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy hazánkban is történtek-e olyan túlkapások, melyek Luthert a búcsúk teljes elutasításához vezették. Ugyanakkor e búcsú története által megvizsgálható az a kérdés is, hogy szükséges-e a középkori vallási életnek ezt a legelterjedtebb és legnépszerűbb intézményét mindenestül az egyház szégyenének és a reformáció legfőbb okának tekinteni.

 

Galambosi Péter

András 1209. évi szepesi adományáról

András király 1209-ben sógora, Eckbert bambergi püspök közbenjárására gazdag adományban részesítette Adolf szepesi prépostot. Minthogy ezen oklevélben említik először a Szepesség vidékét, a forrást a nagy tradíciójú szepesi helytörténetírás mindig is súlyának megfelelően kezelte. Egy fontos momentum felett azonban a kutatók rendre elsiklottak.

Az adományozott földről ugyanis megjegyzésre kerül, hogy az bizonyos Sebes alól lett felmentve (terram… a Sebus deliberatam). A régi forráskiadók – köztük Wagner Károly, Katona István, Bárdossy János és Fejér György – helytelenül Szepesként írták át az érintett terminust, elejét véve ezzel annak, hogy értelmezése körül vita bontakozzék ki. A Felvidék területére vonatkozó forrásokat modern, kritikai igénnyel kiadó Richard Marsina gyökeresen eltérő megfejtést javasolt: a szövegrészben Hontpázmány nembeli Sebes pohárnokmestert vélte felfedezni, mint a terület korábbi birtokosát, amit a szlovák kutatás elfogadott.

Meglátásom szerint a korszak forrásai egyik fenti álláspontot sem támasztják alá, mi több, egyenesen cáfolják azokat, mindez szükségessé teszi a nehezen értelmezhető szöveghely pontosabb értelmezését. Kutatásomban elsősorban a történeti földrajz irányából közelítem meg a problémát, nagy figyelmet fordítva a régió korai településtörténetére. Eredményeim, reményeim szerint, hozzájárulnak majd a Szepesség korai politikai viszonyainak jobb megismeréséhez, egyúttal új adatokat és szempontokat szolgáltatnak Szepes vármegye kialakulásának sokat vitatott kérdéséhez, valamint a régió sajátos társadalmi viszonyait érintő bonyolult problémakörhöz.

 

Horváth Terézia

Ki, mikor, hogyan és miért? – A vasvári társaskáptalan alapítása

A vasvári társaskáptalan alapításának pontos idejét és körülményeit nem ismerjük. Az újkori hagyomány természetesen Szent Istváni alapításnak tartja – mellyel kapcsolatos kétségeit már a korábbi szakirodalom is kifejezte, nem szolgált azonban alternatív válaszlehetőséggel e kérdésre. Szent László király kezdeményező szerepe mellett a főúri alapítás lehetősége is felmerült. A vasvári káptalan legkorábbi írásos említése III. Béla uralkodása idejéből maradt fenn – amikor a már működő kanonoki testület szegénysége miatt királyi birtokadományban részesült. Az alapításra utaló legkorábbi említés a 14. század közepéről származik, a győri káptalan egyik oklevelében (1342) olvasható. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a győri székeskáptalanhoz köthetjük   a vasvári prépostság létesítését („quia dicta ecclesia de membro ecclesie nostre fore dignoscitur”). Az alapításra vonatkozó korábbi kútfő azonban mindmáig nem ismert, így annak menete, oka és körülményei számos további kérdést vetnek fel. Megállapítható-e, hogy pontosan mikor hozták létre a társaskáptalant? Ki létesítette az intézményt? Miért volt szükség egy újabb kanonoki testület létrehozására a győri egyházmegye területén? Miért éppen Vasvárt választották székhelynek? Felderíthető-e, milyen birtokokkal rendelkezett a káptalan e korai időszakban? Egyebek mellett e kérdésekre keresem a választ előadásomban.

 

Jakab Péter

„Rex Venceslaus.” Nápolyi László római uralma Antonio di Pietro dello Schiavo naplójában

Antonio di Pietro dello Schiavo az itáliai narratív források alig dokumentált, de naplója miatt kiemelkedően fontos szerzője. Dello Schiavo a római Szent Péter-bazilika kanonokjai közé tartozott, legalábbis 1388 és 1424 között dokumentálható (miközben születésének és halálozási körülményei bizonytalanok). A neve alatt fennmaradt Diarium Romanum több kódexben fennmaradt (Vatikán, Firenze, Párizs stb.) A kanonok az 1404 és 1417 közötti római eseményeket örökíti meg naplójában. A szöveg jelentőségét a pozitivista történetírás (Gregorovius, Isoldi, Savignoni) mellett a társadalomtörténet (Richardson) is felfedezte, mivel a pápák és a római arisztokrácia különböző szinteken elhelyezkedő famíliái (Colonna, Orsini, Annibaldi) viszályai, erőszakos akciói a városi nyilvánosságról is árulkodnak.

Vizsgálatom középpontjában a római hatalmi viszonyok állnak. A Diarium Romanum alapján megkísérlem felvázolni, hogyan pozicionálta magát a római arisztokrácia az Urbs területére 1406-ban visszatérő VII. Ince, s a Colonnák segítségével renovatio imperii végrehajtását is megkísérlő Nápolyi László között. Meglátásom szerint a Dello Schiavo által feljegyzett incidensek (pl. a Santo Sprito-kórházban játszódó defenesztráció), processziók, szertartások alapján körvonalazható, hogyan fogadták a megszállást a városban élők. A forrás alapján politikai portrék (pl. Pietro Stefaneschi), kapcsolathálók is felvázolhatók. Nápolyi László római tartózkodásának, politikai elveinek vizsgálatával a magyarországi medievisztika is egy fontos adósságát törleszthetné.

 

Kanász Viktor

Az Örök Városba induló zarándok végrendelkezik: Kanizsai László testamentuma

A 16. század Magyarországán jól ismert eljárás volt, hogy a külföldre utazók az útrakeléssel járó veszélyek miatt még indulás előtt végrendelkeztek. E források közül többet ismer a történettudomány, ám a forrásbázis tovább bővíthető: a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Reformációs projektjében folyó feltáró munka során nemrégiben előkerült a Királyság egyik főurának, a Kanizsai család vezetőjének számító Kanizsai Lászlónak, eleddig ismeretlen, 1525-ben kelt végrendelete, amelyet Loretóba és Rómába tartó zarándokútja előtt foglaltatott írásba. E forrás betekintést nyújt a család egyik utolsó férfi tagjának életébe, kapcsolatrendszerébe, vallásosságába, megismerve a rövidesen elhunyt főúrnak a családja további sorsával, özvegye és gyermekei védelmével kapcsolatos elképzeléseit is.

A végrendeleteknél folyton felmerülő kérdés, hogy mennyi valósulhatott meg az abban leírtakból. Ha ehhez hozzátesszük, hogy régóta megoszlanak a vélemények Kanizsai halálának pontos dátumával kapcsolatban, a mai napig van, aki a mohácsi csatában való részvétel hiányát is számon kéri rajta, ezért előadásom végén Kanizsai László halálának dátumáról, valamint özvegye és gyermekei további sorsáról is szólnék.

 

Kovács Enikő

„…ultra Rabam currencium” Bécs fillérek Magyarországon a 13–14. században

A nem egészen egy grammos, 16 mm körüli kopott kis ezüstérmék a múzeumok polcain – amelyeket ma „a bécsi fillér”-ként emlegetünk – egykor Közép-Európa vezető fizetőeszközének számítottak. Eredeti kibocsátási helyükön, az osztrák hercegségen kívül a szomszédos országokban is elfogadott csereeszközök és értékmérők voltak. A hazai kereskedelemben játszott szerepükről is számos okleveles említés és régészeti lelet tanúskodik, jellegzetes stílusuk kimutathatóan hatással volt a magyar pénzverésre. A kereskedelemben „a jó pénz”-ként megítélt külföldi ezüstöknek nem kellett sok idő, hogy éremképeiket a magyar királyok denárjain is másolni kezdjék. Mi több, a „hivatalos” kibocsátások mellett számos olyan pénzérme is ismert, amit a kutatás egyenesen a bécsi fillérek hazai utánvereteként értelmez. A szerepükről alkotott kép alapjait Hóman Bálint 1916-os és Gedai István 1969-es máig ható munkája tette le. A magyar és osztrák pénztörténeti kutatás azonban számos pontos továbbhaladt azóta, és bővült a rendelkezésre álló forrásanyag, így időszerűvé vált, hogy egy naprakész forrásbázisra építkezve pontosítsuk ismereteinket.

 

Kozák-Kígyóssy Szabolcs László

Fegyverkészítés a késő középkori Kolozsváron

Kolozsvár kézműipara a 15. század idejére számottevő módon kibontakozott, mely folyamatról a korszakból fennmaradt személynevek és a sorra kibocsátott céhszabályzatok tanúskodnak. A polgárok 1453. évi összeírása szerint a 24%-ot tett ki a vas- és fémiparban foglalkozók aránya. Közöttük megjelentek a kovácsok, késkészítők, íjkészítők és pajzsgyártók.

A kovácscéh statútuma az 1467. évből ismert, amelyből kiderül, hogy a város felé támasztott kötelességeikbe beletartozott a település szakállas puskáinak javítása is, amely feladatot a céh még a 17. század elején is ellátta. A 15. század idején önálló fegyverkészítő céh nem ismert Kolozsváron, 1484-ben az íjkészítők, nyílkészítők, nyergesek, szíjgyártók és kardkovácsok közösen adták ki szabályzatukat. Az utóbbi mesterség továbbélését bizonyítja, hogy közösségük 1557-ben a csizmadiáktól kért engedélyt, hogy azok cserzőmalmában fenőkövet telepítsenek kardjaik élesítésére. A többi fegyverekkel foglalkozó mesterség helyi jelenlétére a városi polgárok személynevei alapján lehet következtetni. A 15. századból ismert pajzskészítő „személynév” még a 16. században is előfordul.

Az előadás a késő középkori Kolozsvár fegyverkészítő kézműiparát tárgyalja, további erdélyi városok kontextusában.

 

Marek Druga

A somogyi tizedek eladományozása szélesseb közép-Európai kontextusban

Előadás a somogyi tizedekről, amelyeket a pannonhalmi alapítólevél és számos elbeszélő forrás szerint Szent István király Pannonhalmi apátságnak a monostor alapítás vagy felszentelés-kor adományozta. Különös eset ennek a tizedszedésnek adományozása a középkori Magyarországon, hiszen az adományozás egy kolostort illette, még hozzá egy világi provincia (megye) egész területéről. Más részről, ha ezt az adományozást szélesseb közép-Európai kontextusban vesszük, akkor kiderül, hogy (legalább első tekintetre) nagyon érdekes analógiák álnak előttünk. Ezen a helyen kisseb részben a lengyel, de első sorban cseh korai középkori területre gondolok. Az előadásban de hát röviden összefoglalom a magyar és (első sorban) cseh történelmi kutatás eredményeit és kérdéseket, amelyek ezekkel az esetekkel kapcsolódnak. Azután visszatérnék a somogyi tizedekhez és a magyar forrásokhoz, amelyek a tizedekről és tizedszedésről a korai Magyarországon írnak.

 

Pomázi-Horváth Viktória

Újabb régészeti kutatások a középkori Pest város területén

A közelmúltban megszaporodó nagyberuházások (főként szállodaépítkezések, épületfelújítások) okán a Budapesti Történeti Múzeum régészeinek lehetősége nyílt arra, hogy a középkori pesti városfalon belül több megelőző feltárást és régészeti megfigyelést végezzenek olyan helyeken, ahol ezt a 19. század óta álló épületek nem tették lehetővé.

A feltárások néhány helyszínen nem várt eredménnyel zárultak: a 19–20. századi, több méter vastagságú feltöltés alatt a középkor óta érintetlen rétegek, jelenségek kerültek elő. 2017-ben két, a mai Belgrád rakpart és Molnár utca által határolt telken a megtelepedés nyomait sikerült egészen a 12. századig visszakövetni, emellett a szerencsés körülmények, a Duna-parti nedves, iszapos talaj kedvező környezetet biztosított a szerves anyagoknak illetve a fémeknek, ezáltal több tíz kilogrammnyi bőrleletet, fatárgyakat, egyéb szerves maradványokat sikerült megmenteni.

Előadásomban a Molnár utcai feltárás eredményei mellett az elmúlt néhány évtizedben a pesti belvárosban folytatott régészeti kutatásokat mutatom be, különös tekintettel az egyre bővülő topográfiai ismeretanyagra, melynek segítségével pontosabban megrajzolható egy-egy kisebb terület korábbi képe, illetve meghatározható egykori funkciója.

 

Ribi András

A fehérvári keresztes konvent birtokai a 15–16. században

Fennmaradt magánlevéltára révén a fehérvári keresztes konvent késő középkori birtoktörténete a hasonló földrajzi fekvésű egyházi intézményekénél jobban rekonstruálható. A preceptorium III. Béla király 1193. évi privilégiuma szerint 55 birtokot kapott, ám ezek száma és súlypontja a 15. századra alaposan megváltozott: 1387 és 1543 között összesen 44 – többségében Fejér, Somogy és Tolna megyei – településen rendelkeztek a keresztesek birtokokkal, de ezek közül csak 25 volt meg már a 12. század végén is. Előadásomban a változások hátterében álló rendi folyamatokra – mind Rodosz, mind Vrána szempontjából – illetve a birtokok sikeres menedzselésének eszközeire kívánok fókuszálni. Utóbbit tekintve a korszakban jelentős szerepet kaptak a bérleti szerződések és az officiálisok, de olyan birtokot is ismerünk, mely a késő középkorban többnyire egy-egy crucifer irányítása alatt állott. Végezetül a birtokállományban változást eredményező pereskedések, birtokvásárlások és kegyes adományok szerepére is kitérek majd.

 

Rudolf Veronika

A tét a Babenberg-örökség. Cseh-magyar-osztrák kapcsolatok 1246 és 1260 között

(Harcias) Frigyes herceg 1246. június 15-én, a Lajta menti csatában bekövetkezett halálával nemcsak egy a közép-európai régió politikáját 1230 óta alapvetően meghatározó személy távozott az élők sorából, hanem az Osztrák Hercegséget 976, a Stájer Hercegséget pedig 1192 óta irányító Babenberg-dinasztia utolsó, örökössel nem rendelkező férfi tagja is. Az emiatt kialakult hatalmi vákuum kitöltését mind a szomszédos uralkodók, mind az egymással viaskodó II. Frigyes császár és IV. Ince pápa a saját érdekeinek megfelelően képzelte el. Lépéseiket mindannyian a Babenberg-ház még életben lévő nőtagjainak – az elhunyt herceg nővérének, Margitnak, illetve unokahúgának, Gertrúdnak – a segítségével igyekeztek legitimálni.

Előadásomban egyrészt a II. (Harcias) Frigyes halála utáni időszakot, az ún. osztrák interregnumot kívánom bemutatni, külön kitérve az Ulászló morva őrgróf rövid regnálását követő belső viszonyokra, valamint Badeni Hermann hercegségére. Utóbbi 1250 októberi halála új fejezetet nyitott a régió történetében. Mivel II. Frigyes császár és II. Ottó bajor herceg halálának következtében már csak a Cseh és a Magyar Királyság számított komolyan vehető hatalmi tényezőnek a térségben, ezért a hercegségek sorsát az ő 1260-ig tartó vetélkedésük határozta meg. A két szomszédos ország Babenberg-öröksgért fojtatott harcának feldolgozására ugyan már több kísérlet történt mind a hazai (Pauler Gyula, Kristó Gyula, Szende László), mind a külföldi (František Palackỳ, Jörg K. Hoensch, Josef Žemlička) középkorkutatásban, az események pontos részletei azonban további tisztázást igényelnek. Előadásom második felének fókuszpontjában ezért az 1251 és 1260 közötti történések, elsősorban IV. Béla 1252-es és 1253-as hadjáratai, valamint István ifjabb király stájerországi működése áll majd.

Megállapításaimat az eseményekkel egykorú vagy közel egykorú kútfőkre, német, cseh, lengyel, orosz, magyar területeken keletkezett elbeszélő forrásokra, valamint császári, pápai, cseh, morva, magyar, osztrák és stájer oklevelekre, illetve levelezésekre alapozom.

 

Somogyi Szilvia

Az esztergomi szinodális könyvről: új források, redakciók és szövegtöbbletek nyomában

Az előző évek különböző doktori konferenciái során elhangzott előadásaim témájukat mindig egy 15. századi középkori kódex szöveganyagából merítették. Ez a könyv, a brassói dékánság középkori Kézikönyve, disszertációm tárgya. Az előadások alapjai eddig rövidebb szövegek voltak: egy, az egyházi bíróságok elé tartozó ügyeket tematizáló kánonjogi jegyzék, valamint egy középkori brassói dékánságbeli plébánosjegyzék, amelyre építve igyekeztem rekonstruálni a dékánság 15. századi plébániahálózatát, és annak jellegzetességeit.

Ezúttal a tárgy a kódex egyik általam legértékesebbnek vélt szövege, a késő középkori esztergomi szinodális könyv Br változata. Az előadás a szöveg alapján az esztergomi zsinati határozatok még ismeretlen forrásairól, a szöveg redakciójának egyediségéről, és a többi szövegváltozathoz viszonyított szövegtöbbleteiről szeretne beszámolni.

 

Somogyvári Virág

15. századi csontnyergek a legújabb kutatások tükrében

A későközépkori csontlapokkal díszített dísznyergek különlegességük ellenére kevéssé ismertek a hazai és nemzetközi művészettörténeti szakirodalomban. A zömében 15. század elején, Közép-Európában készült csontnyergek a világ különböző múzeumaiban találhatóak meg, többek között Bécsben, Berlinben, Firenzében, Londonban és New York-ban. A nagyjából 34 darabból álló különleges műtárgy-együttes kapcsán számos kérdés, probléma merül fel, melyeknek nagy része az írásos források hiányában mai napig megválaszolatlanok: pontos készítési helyük és idejük, funkciójuk, komplex ikonográfiai programjuk stb. Előadásomban a nyergekkel kapcsolatos fő problémákat tekintem át, valamint az elmúlt évek során végzett kutatásaim legfrissebb eredményeit mutatom be. Elsősorban a nyergek lehetséges eredeti funkciójára, a későközépkori társadalomban betöltött szerepükre koncentrálok, mindamellett a nyergek komplex ikonográfiájának újfajta értelmezési lehetőségeiről is beszámolok.

 

Szokola László

Városi katonaság a késő középkori Erdélyben

Előadásomban Nagyszeben, Brassó, Beszterce, Kolozsvár és Segesvár városok katonaságát szándékozom különböző szempontok szerint, egymással is összehasonlítva ismertetni. Ezek közé a szempontok közé tartozik a városoknak a központi hatalommal (a királlyal és annak képviselőivel, elsősorban az erdélyi vajdával) való kapcsolata, azon belül is a korszakban a városoknak adott különböző katonai jellegű kiváltságok, illetve az erdélyi területeket érintő katonai konfliktusokban betöltött szerepüknek a bemutatása. A városok szemszögéből tekintve pedig olyan kérdéseket szeretnék részletesebben tárgyalni, mint a különböző fegyveres egységek (kapuőrök, „állandó” zsoldosok, kiküldött katonaság) etnikai, társadalmi összetétele, illetve a város hadszervezete (csapatnemek, a seregek vezetői, a katonaállítás szervezeti háttere).

 

Szolnoki Zoltán

Árulás, összeesküvés és megtorlás a Croniche di Luccában. Corrado Trinci meggyilkolása

A signorék megdöntésére szőtt összeseküvések a 14–15. századi itáliai krónikások kedvelt témái voltak. Egyes “merényletek” Itália-szerte nagy visszhangot keltettek. Kevésbé ismert, hogy 1421-ben az umbriai Foligno urát, Corrado Trincit, Pasquale da Argillaia gyilkolta meg, aki korábban Corrado apjának, Ugolinónak volt az egyik közeli tanácsadója. Az esettel kapcsolatos legrészletesebb beszámolónkat Giovanni Sercambinak, a Croniche di Lucca szerzőjének köszönhetjük: bemutatja a szereplők motivációit, a gyilkosság részleteit és a merénylők ellen folytatott kíméletlen hajszát. A luccai krónikás érdeklődésének oka a távoli esemény iránt az lehetett, hogy Lucca ura Paolo Guinigi, Corrado hugát vette feleségül. A beszámoló szerint a megtorlás során, amelyet Sercambi vendettaként ír le, Argillaia és társai az árulóknak és esküszegőknek kijáró legsúlyosabb bűntetésben részesültek.

Sercambi ezen kívűl más hasonló eseteket is említ.  A pisai Jacopo d’Appianót egyenesen az “árulások mestereként” jellemzi. Részletesen ír Nanni Gozadini és a Bentivoglio klán bolognai intrikáiról is, amelyek egy Sercambival szintén kortárs összeesküvésben csúcsosodtak ki. A leírások közös pontja a borzalmas árulásra és az azt követő bosszúállásra való utalás.

Előadásomban összehasonlítom Corrado Trinci elárulásának körülményeit más Sercambi-féle leírásokkal, valamint összevetem a luccai krónika vonatkozó caputjait más városok hasonló beszámolóinak részleteivel. Bemutatom, hogy Sercambinál milyen különböző típusai lehettek az árulásnak, amelyeknek oka és megtorlása egyaránt lehetett vendetta.

 

Varró Orsolya

Barátok közt: a marseille-i Saint-Victor apátság megtelepedése Brignoles környékén

A marseille-i Saint-Victor apátság 11. századi története jellemző példája a korszakban végbemenő társadalmi folyamatoknak: a francia királyság politikai átalakulásainak, a nagyobb apátságok terjeszkedésének, a clunyi reformok térhódításának, új birtokszerzési és -kezelési stratégiák, illetve társadalomszemléleti elvek megjelenésének. Az eredeti apátság 924 körüli feloszlása és 970 körüli újranépesedése között eltelt évtizedekben a szerzetesek korábbi földjei szomszédos birtokosok kezére kerültek, az egyház azonban megőrizte a Saint-Victor egykori nagyságának emlékét is, ami jelentős többletet adott az apátság birtokszerzési ambícióinak. A 10. század utolsó évtizedei és a 11. század során a szerzetesek igyekeztek beilleszkedni a megszerzett (és visszaszerzett) birtokok szomszédságainak társadalmi szövetébe, ami konfliktusok, tárgyalások és megegyezések hosszú sorát eredményezte. Az előadás célja a Brignoles-környéki birtokosi kapcsolatok példáján keresztül bemutatni a társadalmi integráció folyamatát és nehézségeit a 11. századi Provence-ban.

 

Veres Kristóf György

V. István kancelláriája és a vidéki kormányzat (1258–1272)

Előadásomban a V. István magyar király által 1258 és 1272 között kibocsátott oklevelek alapján azt vizsgálom, hogy az uralkodói kancellária milyen csatornákon keresztül érvényesítette akaratát a vidéki adminisztrációban.

A késő Árpád-kori vidéki kormányzat rendszerének rekonstrukciójára először Fügedi Erik vállalkozott 1992-ben. IV. Béla 1245 és 1270 közötti okleveleit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a birtokadományozással kapcsolatos munkát az általa vizsgált időszakban még többnyire a megyésispánok végezték, továbbá a korszakban az eljárási parancsokat is ők kapták. Szovák Kornél az ekkor keletkezett jelentésekre – utalva azok archaikus és szubjektív jellemzőire – a referátum műszót javasolta szembeállítva őket a későbbi hiteleshelyi relatiókkal.

Mivel mindkét kutató elemzésének súlypontja IV. Béla kiadványaira esik, érdemes vizsgálat alá venni V. István okleveleit, amelyek alapján jelentős területi eltérések fedezhetők fel a megosztott országban az 1260-as években. A legfontosabb ezek közül, hogy 1263 után az ispánok háttérbe szorulnak az ifjabb király országrészében mint az uralkodó „megbízott emberei”, miközben a mandatumok címzettjei is egyre nagyobb arányban a hiteleshelyek lesznek. Előadásomban részletesen bemutatom, hogy 1260 után hogyan távolodott el egymástól a két országrész vidéki kormányzata, illetve ismertetem azt a szintézist, amelyet a két rendszer között 1270-ben V. István teremtett meg.

 

Veszprémy Márton

Marcin Bylica üstökös-értelmezései

A Mátyás király udvari asztrológusa, Marcin Bylica (1435–1493/94) által írt üstökös-értelmezéseket (1468, 1472) legutóbb Darin Hyton vizsgálta két tanulmányában, ám ezekben csak Bylica életére és az elemzések politikatörténeti vonatkozásaira tér ki. Előadásomban sorra veszem Bylica fennmaradt műveit, majd bemutatom az üstökös-értelmezéseinek tudománytörténeti kontextusát, kitérve az általa használt forrásokra. A szövegek számos érdekességet tartalmaznak: a koronázási kardvágás említését, zavarba ejtő asztrológiával kapcsolatos hivatkozásokat Homéroszra, illetve az asztrológiát a keresztény hithez igazító ideológiai önvédelmi záradékot. Ezeknek a forrásoknak a megismerése révén jobban megérthetjük a késő középkori emberek természettudományos világképét, gondolkodásmódját, az égi jelenségekhez és a korban igen nagy népszerűségnek örvendő asztrológiához való viszonyát.

 

Wunderli-Vallai Erika

Sir Thomas Malory Angliája: Le Morte D’Arthur lovagjai a 15. század végén

Doktori projektem keretében arra törekszem, hogy a rendelkezésre álló források (the British Library gyűjteményében megtalálható, a 15. században keletkezett, brit, illusztrált kódexek, Digitális Régészet, Ars Ensis Egyesület) segítségével minél pontosabban megalkossam Angliát az 1480-as években, mind 3D nyomtatóval, mind pedig digitálisan. A munka célja, hogy részletesebb betekintést nyújtson ebbe a korszakba, kihasználva a technika és az új média által nyújtott élményszerű megismerést.

Kutatásomban a Le Morte D’Arthur adaptációival foglalkozom, és ennek keretében szeretném vizuálisan is szemléltetni azt a korszakot, amelyben ez a legendagyűjtemény íródott. Sir Thomas Malory anakronisztikus történeteinek meglehetősen objektív narrátora kevés részletet árul el olvasóinak a karakterekről, hiszen szükségtelen volt a lovagokról, a hölgyekről részletes leírásokat adni, mert korabeli közönsége pontosan el tudta képzelni azokat. Nekünk, modern olvasóknak azonban szükségünk van vizuális segítségre, hiszen az azóta eltelt évszázadok alatt rengeteg jelentésréteg rakódott ezekre a karakterekre, míg a történelmi pontosság sajnos sose volt meghatározó szempont. Előadásomban összefoglalnám és bemutatnám az eddigi munkámat.