Absztraktok

Absztraktok

 

Középkorral foglalkozó doktoranduszok konferenciájára

  1. május 1920.

 

Bélfenyéri Tamás

Ecsedi Bátori András, az utolsó káptalan által megválasztott váradi püspök (1329–1345)

Doktori disszertációm (Várad egyházi társadalma a XIV. században) egy szeletét képezi majd ecsedi Bátori András váradi püspök életútjának bemutatása. Látványos egyházi karriert futott be: váradi éneklőkanonok, majd óbudai prépost, királyi alkancellár, végül váradi püspök volt. Bátori András volt az utolsó főpap, akit a székeskáptalan választhatott meg (később a pápák felléptek a püspök kinevezés, azaz a reservatio jogával). Bátori András alatt szedték a váradi egyházmegyében a pápai tizedeket, melynek alkalmával évi 100 márka összeggel fizetett. I. Károly király bizalmi embere volt, hiszen elkísérhette Nápolyba András herceg házassága okán. XXII. János pápa is hűséges szolgát látott benne, András püspököt bízta meg, hogy ha az esztergomi érsek, vagy ennek nem létében a kalocsai érsek Károly fiát, Lajost megkoronázni vonakodna, ő tehesse annak fejére a Szent Koronát. Bátori Várad szerzetesi életét kívánta fejleszteni, ezért hívta meg a pozsonyi klarissza nővéreket, akik számára Várad-Velencén kolostort alapított. Gyarapította a püspökség birtokait és bírói tevékenységet folytatott. A Szűz Mária bazilika fényét emelendő új szentélyt készített a régi köré, amelyet franciás ízlésű kápolnakoszorúval vettek körül, jelentősen megnövelve ezzel a székesegyházat. Új, gótikus katedrális építésébe is kezdett. Kitűnő egyházszervezőként és lelkes művészetpártolóként a kor és utókor tetszését is elnyerte.

 

Buják Gábor

Brezalauspurctól Posoniumig – Adalékok Pozsony legkorábbi történetéhez

Az előadás azt a folyamatot kívánja figyelemmel követni, ahogy a 9. századi morva-szláv erődítményből a 12. századra magyar közigazgatási és egyházi központ válik, a váralján pedig kialakul a későbbi város magját adó település.

A Pozsonyról a szinte kizárólag hadi eseményekkel kapcsolatban megemlékező írott források, nem sokat árulnak el ebből a folyamatból. A régészeti feltárások eredményei alapján azonban jól követhető a morva-szláv központ pusztulása és a magyar kiépülése a 11. század elején. Nem elhanyagolható az országos viszonyok és szomszédos központokkal (Sopron, Moson, Nyitra) való párhuzamok és különbségek figyelembe vétele sem, ahogy a 13–14. századból ismert vár- és egyházszervezet érdekességei sem. Nem kevésbé tanulságos nyomon követni Pozsony elnevezéseinek változását. Érdekes, hogy Dévénnyel (Dowina – 864) és Nyitrával (Nitraua – 828) ellentétben itt a magyarok nem vették át a hely régi elnevezését. A szláv személynévhez (Brezalaus~Braslaves) kapcsolódó német „város” jelentésű szóból (purc~burg) alakult ki viszont a város német elevezése (Prespurch – 1108). A hazai források Pozsony (Bozen~Possen~Poson) elnevezését általában személynévhez kötik és kérdéses, hogy kapcsolatba hozható-e a vár első ispánjával, mint Csanád, Doboka, Hont stb. esetében.

A fenti szempontok mindegyikének figyelembe vételével jelentősen árnyalható a szűkös írott források által a kutatók (Ortvay Tivadar, Kristó Gyula, Házi Jenő, Ján Steihübel) által eddig alkotott kép.

 

Csoltkó Emese

Az ócsai premontrei prépostság régészeti kutatása

A pest megyei, Budapesttől délre elhelyezkedő Ócsa község központjában magasodó, jelenleg református templomként működő bazilika a 13. századi építészeti örökségünk egyik remeke.

A prépostság létezését igazoló első adatot a premontrei rend ún. ninivei katalógusa (1234) őrizte meg, mely Jászó filiájaként említi, s titulusaként Boldogságos Szűz Mária szerepel.

Az Országos Műemléki Felügyelőség által tervezett helyreállítás előkészítéseként, Juan Cabello vezetésével 1986 és 1992 között nyílt lehetőség a templom és a templomkert kutatására, mely magába foglalta a szisztematikus jelzővel méltán illethető feltárást (1986–1992) és falkutatást (1986–1988). Az előadásom során szeretném bemutatni a régészeti kutatás és az írott források által nyert következtetések sorát, melynek köszönhetően az ócsai premontrei prépostság története vázolható. A templom és a hozzá tartozó kolostor épülete lakott területen kapott helyet. A 12–13. századi gödörházak elbontását, és a tereprendezést követően építették fel valamikor a 13. század első felében a ma is látható, mindössze egy építési periódussal bíró nyugati homlokzatán két toronnyal ellátott háromhajós, keresztházas bazilikát. A templomtól északnyugati irányban egy különálló, egyszárnyú, észak-déli irányú kolostor épült fel. A templombelsőben, valamint a templomkertben 167 sír került elő, melyek közül 30 sír rejtett valamilyen, főként viselethez köthető mellékletet.

 

Fábián Laura

Egy 14. századi új Salamon: V. (Bölcs) Károly (1364–1380) francia király

Salamon király a középkor során fontos uralkodói modell volt, különösen a bölcsesség erényére törekvő királyok esetében. Viszont Salamon, mint példakép ellentmondásos volt, és megítélése is folyamatosan változott csakúgy, mint a hozzá fűződő eszmekörök kiemelése is. V. (Bölcs) Károly francia király számára a Valois-dinasztia presztízsének növelése fontos szempont volt, így uralkodói reprezentációjának és intenzív kultúra támogatásának Salamon király gyakran visszatérő szereplője volt. A 14. században az uralkodói ideál is megváltozóban volt, mivel a gyakorlatiasság és a tudós műveltség elvárássá fokozódott, mely a Salamonhoz kapcsolódó képzeteken is leképeződött. V. Károly számos munkát fordíttatott le francia nyelvre (Policraticus, Livre des propriétés des choses, Isten városa stb.), melyek prológusaiban Salamon király fontos hivatkozási pont volt, de V. Károlyt nem ritkán az ószövetségi királlyal együtt ábrázolták ezek kezdő miniatúráin is. Élete során igyekezett Salamonhoz hasonló művelt királlyá válni, de a konkrét hasonlítások – mint például a király tanácsadójától, Philippe de Mézières-től vagy udvari költőjéről Eustache Deschamps-tól származók – egy része a király halála után keletkeztek. A kortársak és udvari emberek utóda, a megőrült VI. Károly (1380–1422) miatt V. Károly uralmára nosztalgiával tekintettek vissza, akit az évek múltával már kifejezetten új Salamonként emlegettek. Előadásomban az V. Károlyhoz – és részben VI. Károlyhoz – kapcsolódó írott- és képi forrásokban vizsgálom meg a késő-középkori Salamon-képet mint uralkodói modellt.

 

Farkas Csaba

Politikai karrier az Árpádok udvarában. Az udvari méltóságviselők pályafutása a 13. században

A hazai szakirodalom és történetírás egyik nagy hiányossága a középkori magyar királyi udvar ún. udvari méltóságviselőinek történeti feldolgozása. A kutatást nagyban megkönnyíti az utóbbi két évtizedben megjelent archontológiák sora, melyek a bárók között lehetővé teszik az asztalnok-, pohárnok- és lovászmesterek politikai karrierjének felvázolását és elhelyezését a többi báró között.

Előadásunkban elsősorban az Árpád-kori időszakkal kívánunk foglalkozni, és mivel a három fenn említett tisztség csak II. András király uralkodása idején tűnik fel mint báró, célszerűnek látszik a 13. századi időszakot vizsgálat alá venni. A jelzett idősávon belül azoknak a köre, akik az asztalnok-, pohárnok- vagy éppen a lovászmesteri tisztséget viselték, könnyen elhatárolható, hiszen az ország politikai életét országos báróként irányító előkelőkhöz hasonlóan itt is a legismertebb nemzetségek tagjai töltötték be. A prozopográfiai vizsgálat elkészítése után azt vettük észre, hogy az egyes bárók politikai pályafutásában döntő szerepe lehetett abban, hogy a későbbiekben milyen bárói tisztséget kaptak. Mindezeken túl a három udvari méltóság is eltérő képet mutatott. Az oklevelek méltóságsorában a leggyakrabban hátrébb álló pohárnokmesterek az esetek többségében nem érték el azokat a magasabb tisztségeket, mint udvari társaik. Pohárnokmesterből csupán 1-1 fő lett nádor, 2 fő erdélyi vajda, szintén 2-2 fő pedig tárnokmester lett. Az asztalnokmesterek pályafutása már eltér ettől: négyen nádorok lettek, 3-3 fő a szlavón báni, országbírói és tárnokmesteri pozíciót érte el, viszont csak egyikükből lett erdélyi vajda. A lovászmesterekkel kapcsolatban pedig teljesen más a helyzet, mint a másik két udvari tisztviselővel: heten lettek nádorok, öten szlavón bánok, szintén öten erdélyi vajdák, heten országbírók, míg hatan tárnokmesterek lettek. Vizsgálatunkkal kapcsolatban ugyanakkor kitérünk a három udvari dignitarius által viselt ispánságok kérdésére is. Kevés kivételtől eltekintve kijelenthetjük, hogy az asztalnok-, pohárnok- és lovászmesteri tiszttel egy időben viselt ispánságok lokalizálásában is egyfajta rendszer figyelhető meg (pl. a lovászmesterek zömében déli vagy keleti megyéket bírnak, míg az asztalnokmesterek inkább nyugatiakat). Ezek okaira és lehetséges magyarázataira is ki választ kívánunk nyújtani.

A korábbi archontológiai kutatások tehát lehetővé teszik, hogy az eddig kevés figyelemre méltatott udvari méltóságviselők történetének egy szeletével ismertessük meg a hallgatóságot és új, eddig nem vizsgált összefüggéseket mutassunk be.

 

Haramza Márk

VLFBERHT – Egy kardfelirat eredete és technológiája

A középkori Európa legjellegzetesebb közelharci fegyvereit, az egyenes, kétélű kardokat nemcsak szerelékeik tették sok esetben egyedi mestermunkákká. Számos olyan példát ismerünk, amikor a kardpengét a korabeli népcsoportok formavilágát, jelképrendszerét visszatükröző szimbólumokkal, vagy különböző feliratokkal díszítették. Az egyik leggyakoribb egy férfi személynév keresztek közé foglalt megjelenítése volt (+VLFBERHT+), amely mind eredete, mind készítése szempontjából kérdéseket vet fel. A felirat betűi ugyanis különleges technológiával, díszítő kovácshegesztéssel készültek és kerültek a pengék profiljába. Ennek a La-Téne korszakban kialakult, és azután Európában általánosan elterjedt, damaszkolásnak is nevezett kovácstechnikának fenti módon történő alkalmazása védjegyként utalhatott az anyagminőségre, a fegyvereket készítő műhelyre, vagy akár a fegyvergyártáshoz közvetlen vagy közvetett módon kötődő személyre is. Minderről több tanulmány is született, elsősorban a legnagyobb előkerülési rátával rendelkező térségek tudósaitól. Ilyen például a norvég Anne Johanne Stalsberg, akinek a témában legutóbb, 2008-ban írt átfogó munkája 166 leletet dolgoz fel. Az archeometallurgia fokozatos fejlődésének, és ennek nyomán az újabb fegyver- és technikatörténeti felfedezéseknek köszönhetően az eddigi elméletek új megvilágításba helyezhetők, amely által árnyaltabbá tehetjük az Vlfberht-kardokról alkotott képet.

 

Haraszti Szabó Péter

Párhuzamos életrajzok?

Udvari jegyzők egyetemjárása és karrierlehetőségei (1405–1420)

Előadásomban a királyi udvar alacsonyabb rangú tagjainak, a kúriai és (mivel volt átjárás az irodák között) a kancelláriai jegyzők egyetemjárását fogom vizsgálni. Kis létszámú csoportról van szó, így az egyetemeknek az egyes személyek életére gyakorolt hatását remekül lehet vizsgálni, anélkül, hogy az udvari jegyzők, mint csoport egyetemjárására nagyobb ívű általános következtetéseket vonnánk le. Az 1403. évi felkelés utáni konszolidációs és centralizációs időszakban, amikor a kúriai és a kancelláriai bíróságok tagsága is viszonylagos állandóságot mutat, a téma jól megragadható. Kutatásaimat többek között Peter Moraw, Rainer Christoph Schwinges, Christian Hesse, továbbá Bónis György, vagy C. Tóth Norbert munkáira alapozom. A karrierlehetőségek során a tradicionális előrejutási lehetőségek, mint a katonai érdemek, családi vagyon, házasság-politika, származás mellett az egyetemjárás is egy lehetséges előrejutási színtérnek mutatkozik. Itt főként az egyetemen kialakított kapcsolatok és a fokozatszerzés jöhet számításba. Mindezeket együtt vizsgálva a maga helyén lehet kezelni a peregrinációt e hét személy élete és karriere során, vagyis, hogy mennyiben jutottak feljebb az udvari hierarchiában. Fontos szempont ugyanakkor, hogy mivel mindannyian artes tanulmányokat folytattak, a szabad művészeti képzés milyen irányba vihette pályájukat, milyen karrierépítési lehetőségek mutatkoztak előttük az egyetem után. Jelen, akár mikrotörténeti kutatásnak is nevezhető vizsgálatom egy nagyobb ívű folyamatba illeszkedik. Egyszerre lehet a jövőben vizsgálni az udvari jegyzők peregrinációját a későbbi időszakokra vonatkozóan is, hogy az egyetemjárás, pl. a környező országok és a Birodalom hasonló intézményeihez viszonyítva mennyiben játszott szerepet a jegyzők karrierében. Másrészt vertikálisan, az udvar magasabb szintjei felé is tovább lehet fejleszteni a kutatást, hogy pl. a kancellária magasabb tisztviselői, vagy a királyi tanácsosok csoportja esetében ugyanezek a faktorok mennyiben számítottak. E kutatások lezárultával lehet nagyobb léptékű konzekvenciákat levonni az udvari szereplők egyetemjárásának eredményességéről.

 

Jáky-Bárdi Bogáta

A 14. századi kerámia megformálási módszerei

A 14. századi kerámiaművesség átmeneti jellegéből adódóan nagyon jól vizsgálhatók az adott időszak műhelykérdései. A megformálási módszerek között egyszerre vannak jelen a korábbi korszakokból ismert kezdetleges; az újabb eszközöket, gyorsabban forgó korongot igénylő, és ezt a két edénykészítési technikát vegyítő eljárások is. Előadásomban több visegrádi és budai lelőhely emlékanyagára támaszkodva szeretném bemutatni az ismert kerámiakészítési eljárásokat, vegyes technikákat, és az ezekkel kapcsolatban felmerülő vitás kérdéseket. A leletanyagon megfigyelt jelenségek mellett a régészeti, írott és főként a képi források segítségével szeretném bemutatni a korszakban használatos korongtípusokat és azok használati módjait.

 

Kádas István

Szolgabírót a szomszédból?

Birtokszerzés, hivatalviselés és Sáros megye címere

A szolgabíró-választás egyik fontos szabálya, hogy a hivatalra megyebéli nemest válasszanak. Az északkeleti megyék középkori szolgabírói archontológiájának összeállítását követően, több hivatalviselő esetében mégis elmondható, hogy alapvetően egy-egy szomszéd vármegye nemességéhez tartoztak. Egy ilyen személy, Salgói Borsvai András esete különösen tanulságos. Az eredendően Abaúj megyéből származó sárosi szolgabíró huszonöt évig, vagy még hosszabb ideig viselte tisztségét (bizonyosan 1503 és 1528 között). Ez a hivatalviselési idő pedig összevág egy pecsét (két pólya fölött lebegő háromágú korona) alkalmazásával, mely jelvényt Tagányi Károly és Borsa Iván korábban Sáros későbbi megyecímerének középkori előzményeként azonosított. Előadásomban egy szomszédos megyéből származó, hosszú ideig hivatalt viselő szolgabíró személyét, pályáját, kapcsolati hálóját valamint a talán megyei címerré váló pecsétjét vizsgálom.

 

Kálmán Dániel

Ulászló és II. Lajos címeradományai

Jelen előadás célja a Jagelló-korban keletkezett, II. Ulászló és II. Lajos által magyar kedvezményezettek részére szóló címeradományok heraldikai vizsgálata. Forrásadottság szempontjából a Jagelló-kor a középkori magyar címeradományozás történetének kiemelkedő korszaka, szerencsére nagy részük eredetiben vizsgálható. Az előadás átfogó képet kíván adni a korszakban adományozott címerek főbb jellemzőiről, valamint kontextusba kívánja helyezni az, ismertetni azok helyét a középkori magyar heraldikai hagyományban. Tárgyalja továbbá – ahol ezt a források lehetővé teszik – az egyes címerképek lehetséges magyarázatát, amelyek nem egy esetben érdekes mentalitástörténeti adalékokkal szolgálnak a korszakra vonatkozóan.

 

Kelemen Zoltán

Az uralkodói hatalom korlátai a középkorban Aegidius Romanus és Bartolomeo di Lucca művei alapján

A demokrácia és joguralom kérdéseinek tárgyalása során a 20. század közepéig az ókor és az újkor időszakai élveztek különös figyelmet. A középkor századait a joguralom fejlődése szempontjából gyakran irrelevánsnak vagy kártékonynak találták a korábbi politikaelméleti munkák. Látnunk kell, hogy a medievisztika a huszadik század közepe óta ennél egy lényegesen színesebb képet rajzolt a középkorról, amely hatalomfelfogása bajosan írható le néhány általános jelző segítségével vagy kizárólag modern kategóriák mentén tájékozódva, egy közel ezer éven át tartó időszakról lévén szó. Előadásomban a 13-14. századi politikai eszmetörténet legfontosabb csomópontjait mutatom be, majd Aegidius Romanus és Bartolomeo di Lucca politikaelméleti nézeteit ismertetem. Amint látni fogjuk, ez utóbbi korszak politikai gondolkodása meglehetősen távol állt a dogmák puszta igazolásától, és még távolabb egy olyan monolitikus világlátástól, ahol minden szerző egy követ fúj. Legkésőbb a 12. század közepétől a középkor politikai és tudományos környezete olyan ingereket jelentett, amire válaszként egyre erősödő diskurzusok jelentek meg a hatalom természetéről.

 

Konrád Eszter

Veronai Szent Péter korai kultusza Magyarországon: ereklyék és csodák

Bár Veronai Szent Péter (1206-1252) a prédikáló rend második kanonizált szentje és az első koldulórendi mártír volt, kultusza a középkori Magyarországon nem volt számottevő. Míg a 13–14. századból maradtak fenn ünnepére írt prédikációk (Pécsi beszédek) és képi ábrázolások (III. András diptichonja; Anjou legendárium), a 15. századtól kezdve kevés magyarországi forrásban szerepel a neve. Veronai Szent Péter kultusza kezdetben ígéretesen alakult: ereklyéiből hoztak Magyarországra is, oltárt is szenteltek neki, és a budai királyi székhely közvetlen közelében (suburbio Budensi, suburbio Budae) először egy plébániatemplom, majd egy egész városrész viselte a nevét.  Hazai kultuszának terjedéséhez valószínűleg hozzájárult az is, hogy az 1254-es generális káptalant –mely meghatározó szerepet játszott a rend liturgiájának egységesítésében- a domonkosok Budán tartották. Előadásomban Péter mártír Buda környéki tiszteletének kialakulását és továbbélését hasonlítom össze a szent egy Porroch nevű település környékén kialakult helyi kultuszával egy kevéssé ismert – jóllehet nyomtatásban megjelent- forrás alapján, mely Gerardus de Fracheto Vitas Fratrum Praedicatorum (1256-1260) című művének néhány kódexében található meg. A forrás a magyar domonkos provincia történetének rövid összefoglalója, melyet Suipertus, a porroch-i domonkos konvent priorja írt 1259-ben, melyben többek között csodás gyógyulásokról számolt be Péter mártír közbenjárásának köszönhetően a szent ereklyéinek közelében. Ezek a csodaleírások fontos források arra nézve, hogy a magyarországi domonkosok hogyan próbáltak egy kevéssel korábban kanonizált itáliai rendi szent kultuszát meghonosítani az ereklyék segítségével Magyarországon is.

 

Lados Tamás

Az egyházi tized intézményének kialakulása a középkori Európában

Az egyházi tized, a keresztény Európa történelmének egyik legnagyobb hatású adónemeként, már régóta közkedvelt tárgya különféle történeti diszciplínák vizsgálódásainak. Ennek fényében meglepőnek hat, hogy az intézmény átfogó történetét a kontinens egyes régióinak viszonylatában feldolgozó munkákkal – a francia területek kivételével – csak viszonylag későn, a 20. század második felétől találkozunk a nemzetközi szakirodalomban. Az elmúlt néhány évtizedben született tanulmányok eredményeit összegezve azonban már felrajzolható a középkori tizedszedés összeurópai rendszere. Minthogy Magyarország tekintetében ugyancsak adós még a szakma a tized történetének egy ilyesfajta regionális összefoglalásával, ezért szükséges, hogy ez már a 10–14. század nemzetközi kereteibe helyezve valósulhasson meg. Előadásomban ezért ismertetem az egyes európai régiók között fennálló hasonlóságokat és különbségeket, kiemelt tekintettel az intézmény megjelenésére és korai fejlődésére. Különös hangsúlyt fektetek arra, hogy az összehasonlítás ne csak a nyugat-európai országok, hanem a nyugati keresztény világ periférikus vidékei, valamint a Magyar Királysággal az állam- és egyházszervezés hasonló szakaszaiban járó lengyel és cseh államok tekintetében is megtörténjen. Ezen összevetések elvégzése révén végül kiemelhetővé válnak a dézsma rendszerének magyarországi sajátosságai.

 

Péderi Tamás

A gazdaság szerepe a független Novgorod korai háborúiban

A Rusz hadtörténete kevéssé kutatott téma, Novgorodra koncentrálva pedig ez még inkább igaz, holott a Rusz legnagyobb területű részegységéről van szó. Novgorod esetében az egyedi politikai berendezkedés került a figyelem középpontjába, hadtörténete csak Alekszandr Nyevszkij fejedelemsége kapcsán szokott felvillanni. A kutatás hiányának fő oka, hogy a hadtörténeti jellegű források száma alacsony. Az óorosz, középfelnémet és latin nyelvű írott forrásokban szinte csak adatmorzsákat lehet találni, így aprólékos munkát igényel és a régészeti, illetve képi forrásokra is támaszkodni kell e téma vizsgálatakor.

Kutatásommal ezt a rést szeretném betölteni, az ELTE által a középkorral foglalkozó doktoranduszok számára szervezett konferenciáján pedig e kutatások egyik részegységét szeretném bemutatni. Novgorod már a korai időszakban is az északi kereskedelem központja volt, ezt a pozíciót pedig a nagyfejedelmi központtól való függetlenedése (1136) után is megőrizte. A város gazdasága a kereskedelemre épült, kereskedelmi és gazdasági érdekei pedig értelemszerűen összekapcsolódtak katonai és diplomáciai érdekeivel is. A 12. század az úgynevezett „Novgorodi Föld”, azaz a város birtokainak kiterjesztéséről, kialakulásáról szólt. Tervezett előadásomban e periódus hadi eseményeinek gazdasági vonatkozásaira szeretnék rávilágítani.

 

Pozsár Dániel

Kilidzs Arszlán Rúmi (Ikóniumi) szultán teljesítményének vizsgálata az első keresztes hadjárattal szemben vívott küzdelmeinek fényében

Az első keresztes hadjárat első főúri hullámának (1096–1099) egészen elképesztő katonai és politikai sikere mellett nehezen érthető vállalkozásnak tűnhet I. Kilidzs Arszlán katonai eredményeit pozitív színben feltüntetni, amikor az első keresztes háború keresztény hullámaival szemben elért eredményességét próbáljuk értékelni. Az előadásomban mégis megpróbálnám a szeldzsuk szultán harctéri cselekedeteit ebből a nézőpontból vizsgálni. Kilidzs Arszlán 1096–1101 között került harcérintkezésbe az első keresztes hadjárat hullámaival. Mind a „népi” keresztesekkel, mind a főúri seregekkel szemben vállalta a küzdelmet, és megkísérelte a nyugati fegyveres zarándoklat feltartóztatását még anatóliai területen. Ezen összecsapások eredményeinek vizsgálata alapján tudunk képet kapni arról, hogy I. Kilidzs Arszlán szultán milyen eredménnyel volt képes végrehajtani a keresztes seregek feltartóztatását. Bár az első keresztes háború, mint a nyugati főúri seregek páratlan sikereként ágyazódott be a köztudatba, ha részletesebben megvizsgáljuk az adott időszak katonai tevékenységét Kis-Ázsiában, lényegesen árnyaltabb képet kapunk az eseményeket illetően.

 

Ribi András

Karrier, tisztségek, létszám – a fehérvári keresztes konvent személyi összetétele (1390–1450)

A fehérvári keresztes (johannita) konvent magánlevéltárának és az intézmény által kiadott hiteleshelyi oklevelek segítségével lehetőség nyílik a preceptorium személyzetének feltárására. Ezen okleveles anyag alapján azt vizsgálom előadásomban, milyen karrierlehetőségek nyíltak a 15. század első felében a preceptoriumon belül, egyáltalán lehetett-e érdemi előrelépésről beszélni? Választ keresek arra is, mi volt a különböző tisztségek funkciója, mennyire lehet az egyes feladatokat elkülöníteni egymástól? A korszakban felbukkanó cantori tisztség létrejöttét mi indokolta, volt-e valamilyen funkciója? Végezetül a keresztes konvent létszámát elemzem.

Az oklevelek számának gyarapodásával – amely ettől függetlenül időben egybeesett a konvent elmagyarosodásával is –, Hunyadi Zsolt 1389-ig terjedő kutatásaival ellentétben, lehetőség nyílik karrierek vizsgálatára a preceptoriumon belül. Ezt néhány jellemző példával kívánom megvilágítani, felhívva egyúttal a figyelmet az oklevelek egyszerű névadásából következő problémákra.

A rendtagok pályájának ismeretében lehetőség nyílik a tisztségek vizsgálatára. A preceptor kiemelt szerepén túl a konventben korábban hiteleshelyi vezetőként, a 15. században már inkább a birtokügyek felelőseként feltűnő custosról, illetve a korábbi feladatkörét talán átvevő lectorról és cantorról egyaránt szó lesz.

A konvent tagságának ismeretében megállapítható, mennyien éltek egyszerre a preceptorium kötelékében, annál is inkább, mivel erre a korábbi szakirodalom szinte egyáltalán nem vállalkozott. A 14–15. század fordulóján mintegy 4-6 rendtag tevékenykedett Fehérváron, mely létszám a konstanzi zsinat és Nagymihályi Albert vránai perjellé való kinevezése után látványosan megemelkedett az 1420-as évektől; egy alakalommal még a 12 főt is átlépte. Mindezt nemzetközi analógiákkal egybevetve elmondható, hogy Közép-Európában a fehérvári minimum átlagos, de inkább nagyobb preceptoriumnak számított, amit alátámaszt birtokainak száma is.

 

Rózsa Márton

A császári rokon: Szimbolikus reprezentáció Theodóros Dukas Palaiologos pecsétjén

Theodóros Dukas Palaiologos a 12. századi Bizánc egyik legbefolyásosabb családjához tartozott, mégis igen keveset tudunk személyéről. Egyetlen ismert forrásunk életéről egy a 12. század utolsó évtizedeire datált ólompecsét, amely metrikus verselésű feliratot hordoz magán. A pecsét azt hirdeti, hogy Theodóros császári utódhoz adta gyerekét, vagyis egyenesen a birodalom fejével került közeli rokonságba. Ugyanakkor a korszak bizánci történetíróinak, elsősorban Chóniatésnak, hallgatása azt mutatja, hogy nem játszott fontos szerepet a császári udvar politikai játszmáiban.

A szegényes forrásadottság miatt előadásom középpontjába a verses pecsét került. A két példányban fennmaradt ólombullán a 12. századi vezető elit, a császári rokonság reprezentációjára jellemző témaválasztás figyelhető meg első ránézésre. A pecsét ikonográfiájának és vereses feliratának szimbolikus egymásra utalásai azonban olyan sajátos és személyes koncepciót sugallnak, amelyet érdemes egybevetni a korszak hasonló pecsétjeivel.

A pecsét szimbolikáját elemezve nem lehet figyelmen kívül hagyni a kortárs politikai környezetet sem. Mivel a pecséthez kötött időszakot a császári udvar ingatagsága jellemezte, kísérletet teszek a pecséten név nélkül maradt a birodalom fejének azonosítására. Itt visszakerülünk a pecsét szimbolikájának kérdéséhez annak vizsgálatával, hogy melyik uralkodó ténykedésének lenyomatát véljük felfedezni a pecsét üzenetében. Végső soron az előadás fő kérdése, hogy milyen mértékben reagált egy bizánci ólompecsét szimbolikája az aktuális politikai környezetre.

 

Szolnoki Zoltán

A Salimbeni-Montaini konfliktus és megoldása

A befolyásért és a pozíciókért vívott pártharcok a középkori itáliai várostörténet meghatározó, gyakran évtizedeken átívelő eseménysorai voltak. Olyan családok harcoltak egymással, mint a firenzei Uberti, Donati és Cerchi vagy a sienai Salimbeni és Tolomei. A küzdelmek kirobbanásának okairól, hátteréről számos 13–15. századi itáliai krónikában olvashatunk. A kor forrásaiban fontosak a bosszúállásról, azaz a vendettáról és más erőszakos eseményekről szóló részek. Ezeken túl a megbékélésről, a konfliktusok megoldásról tudósító leírások is lényeges információkat hordoznak a pártharcokkal kapcsolatos gondolkodásról.  Előadásomban egy sienai összetűzést, a Salimbeni-Montaini harcot követő megbékélés elbeszélésének szimbólumait és fordulópontjait vizsgálom. Az Annali Senesi szerint a két befolyásos család között 1394-ben véres pártharc robbant ki. A küzdelem nagy áldozatokkal járt, hiszen a krónika szerint a Montaini család férfi ágán csak egy ifjú, Carlo maradt életben. Ugyanakkor a szemben álló felek a harc folytatása helyett már a következő évben békét kötöttek egymással. A sienai krónika 15. századi szerzője szerint a konfliktus megoldását a két ellenségeskedő család ifjú tagjai, Anselmo Salimbeni és Carlo testvére, Angelica Montaini között létrejött házasság jelentette. A történet egyes részei párhuzamba állíthatók más itáliai krónikákban olvasható részletekkel, lehetővé téve az elbeszélés szimbolikájának és jelentőségének vizsgálatát. Munkámban megvizsgálom az eset értelmezésének lehetőségeit és bemutatom egyedi vonásait.

 

Tarján Eszter

Északi királyságok heraldikai reprezentációja az angol címertekercsekben

A 2016-os középkorász doktorandusz konferencián a 13-14. századi címerkönyvek észak-európai vonatkozásával kívánok foglalkozni. Négy olyan különleges forrásunk maradt fenn az Angol Királyság területéről 1346-tal bezárólag, amelyek az angol nemesi címereken kívül más területek uralkodóinak a címereit is hozzák. A Camden, a Walford, a Herald és a Lord Marshal gyűjtemények. Fentebbi négy tekercseben vizsgálom a norvég, a svéd, a dán illetve a Man-szigetek címerének megjelenését. Kontroll forrásként bevonom a kor legösszetettebb francia címergyűjteményét, az Armorial Wijnbergent, amely zárófejezete szintén hoz királyi jelvényeket.  Körüljárom a korai heraldikai reprezentáció fogalmát, vizsgálom, hogy milyen formában jelennek meg az északi királyságok címerei az egyes tekercsekben, valamint ezen vizsgálati eredményekből kiindulva választ keresek arra, hogy milyen ismereteik lehettek a címertekercs készítőinek a skandináv uralkodók jelvényeit illetően, ennek tükrében pedig az aktuális politikai helyzetről milyen mértékben értesültek.

 

Ternovácz Bálint

Magyar egyházi terjeszkedés délvidéki bánságokban a 13–14. században

Manuél Komnénosz bizánci császár 1180-ban bekövetkezett halála után III. Béla magyar király birtokába vette a Bizánc által megszállt Boszniát és a Duna–Száva közötti Szerémséget, valamint jelentős észak-balkáni területeket hódított meg a belháborúktól dúlt keleti császárságtól. A Dunától és a Szávától délre fekvő területeket III. Béla 1185-ben leányának, Margitnak és vejének, Angelosz Izsák császárnak adta nászajándékba. Miután a keresztesek 1204-ben feldúlták Konstantinápolyt, II. András fokozatosan visszaszerezte a Magyar Királysággal délen határos területeket.

Az így visszaszerzett tartományokban az 1220-as évektől kezdve a Magyar Királyság fokozatosan kezdte növelni mind egyházi, mind világi befolyását. 1229-ben Csák nembeli Ugrin kalocsai érsek megalapította a szerémi püspökséget, hogy így erősítse a nyugati egyházi jelenlétet a Szávától délre fekvő Túlsó Szerémségben, IV. Béla nyomására 1238-ban a magyar Pósa domonkos került Bosznia püspöki székébe. Az észak-balkáni területek láthatóan gyorsnak tervezett integrációját a tatárjárás szakította meg. Az 1270-es években jelennek meg az oklevelekben a Drinától keletre fekvő területek, Macsó, Kucsó, Barancs, Szörény első bánjai, a szerémi püspökség elsődleges székhelye 1247-től a Túlsó-Szerémségben fekvő Szenternye lett, a boszniai püspökséget nagy nehézségek árán, de a 14. század elejére sikerült kalocsai metropólia alá rendelni, tehát elmondható, hogy a Magyar Királyság déli határán kialakuló bánságok területén a 13. század végére mind a magyar világi, mind az egyházi közigazgatás kezd megszilárdulni.

Előadásomban ezt a világi és egyházi fejlődési folyamatot szeretném bemutatni a források, a magyar és a délszláv (elsősorban szerb) szakirodalom alapján, hogy hogyan próbálták integrálni a szinte csak görög rítusú lakossággal bíró, a magyar egyházi és világi szervezettől idegen területet a Magyar Királyságba a 13. században, és ezen törekvésnek hogyan vetnek véget a 14. századi szerb és oszmán betörések.

 

 

Uhrin Dorottya

Szent Katalin és Borbála, a felvidéki bányavárosok védőszentjei

A vértanú szüzek kultusza a 13. századtól érhető tetten a Felvidéken, amiben jelentős szerepe volt a beérkező német telepeseknek. A német betelepülés jelentős mértékű volt a Felvidéken, a magyarországi bányászat fellendülésével képzett bányászok is érkeztek a jövevényekkel, akik magukkal hozták saját szokásaikat, melyeket a királyi privilégiumoknak köszönhetően gyakorolhattak is. A bányászok egyik legnépszerűbb védőszentje Közép-Európában Szent Borbála volt, Magyarországon azonban Szent Katalin is jelentős bányász-védőszent volt. Érdekes módon, míg Katalinnak számos felvidéki bányásztelepülés egyházi intézményét dedikálták, Borbálának csak egy kápolnát ajánlottak a területen a fennmaradt források alapján.

A két vértanú szűz azért válhatott a bányászok védelmezőjévé, mivel jelentős közbenjáró szerepet tulajdonítottak nekik, Borbálát pedig kifejezetten a jó halál patrónájaként tisztelték. Ez a szerepük a 14. század folyamán erősödött meg, párhuzamosan a legendáik bővebb verzióinak a terjedésével, illetve a nagy pestisjárvány után Európa szerte megnőtt a szentekhez való fohászkodás jelentősége s a bizalom közbenjárói szerepük iránt, Katalin és Borbála a Tizennégy segítőszent közé is bekerült. A 15-16. század folyamán a vértanú szüzek kultusza virágzott a társadalom minden rétegében, Borbála és Katalin tisztelete a bányászok körében különösen fontos maradt, amit bizonyít, hogy Igló bányászcéhét Borbálának dedikálták, illetve a Besztercebányán a bányabérlő Thurzók házának falképein ábrázolják.

Előadásomban arra keresem a választ, hogy a két késő antik vértanú szűz miért vált a középkori Magyarországon a bányászok védőszentjeivé, mik voltak a kultusz fő mozgatórugói s milyen sajátosságok jellemzőek a felvidéki kultuszukra. A téma összetettségéből adódóan kutatásom is interdiszciplináris: elemzek művészettörténeti emlékeket, okleveles anyagot, krónikát és legendákat.